Mi baja van Amerikának a Formula-1-gyel?
A jövő évi versenynaptárba végül bekerült az USA GP, és jelenleg úgy tűnik, Austin 2012-ben futamot rendez, következő évben pedig New Jersey is bekerül a programba. Hetekkel ezelőtt még maga Bernie Ecclestone is lemondott a texasi helyszín 2012-es debütálásáról, végül pénzügyileg rendeződtek a dolgok, ettől függetlenül a FOM vezért napokban tette nyilatkozata továbbra sem túl optimista. Hogy az Amerikai Nagydíj sikersztori lesz, vagy az USF1 és megannyi tiszavirág életű amerikai próbálkozás sorsára jut, az még a jövő titka, mindenesetre a pesszimisták kedvéért következzen öt ok, amiért az F1 és Amerika nem éppen egy tökéletes párosítás, legalábbis szerintünk.
5. PénzhiányKissé furcsa pénzhiányról beszélni egy olyan országban, amely évente 15000 milliárd dollárt termel, és melynek ideológiája az „amerikai álom”. Ettől függetlenül van benne valami. Pénz természetesen van, de nemzeti sportra, nem pedig egy unalmas elitista cirkuszra. Vagyis az amerikaiak nem hajlandók költeni a Formula-1-re. A texasi létesítmény is jó példa erre: a rendezők nehézkesen fizették ki a 25 millió dolláros előleget a gonosz és kegyetlen Bernie Ecclestone-nak, pedig a texasi kormány konzervatív irányvonalat képviselő pénzügyi elnökjelöltje, Rick Perry előzőleg úgy nyilatkozott, hogy ez az összeg nem probléma. Persze a puritán texasiak, nem nézték jó szemmel, hogy egy bürokrata rátegye kezét a nehezen megkeresett pénzükre, ezért nyilvánvalóan tiltakoztak. Végül a tartományi kormányzat hirtelen úgy döntött, hogy ezt az összeget csökkenti, és előre nem is fizeti ki.
De nem kell nagyon a múltba vájkálni egy másik példáért sem, hiszen bizonyára mindenki emlékszik még a sosem volt USF1 csapatra, mely a 2010-es debütálás feltételeiből szinte semmit sem teljesített. Adott volt egy újságíró (Peter Windsor), egy másodrangú mérnök (Ken Anderson) és egy balek partner (Chad Hurley), a YouTube tulajdonosa. Hogy mi hiányzott? A hitelesség. Na meg a pénz. Mivel egy amerikai vállalat sem volt érdekelt a csapatban, így Windsor és Anderson végül kénytelen volt eladni az autót az argentin Jose Maria Lopeznek, ahelyett, hogy mondjuk a Coca-Cola és a McDonalds beszállt volna a "bizniszbe".
A pénzügyi nehézségek persze nem csak az elmúlt időszakban, de például az 1980-as években is okoztak már problémákat. Watkins Glen 800.000 dolláros díjjal maradt el, és fizetés nélkül csődöt jelentett, majd egy ideig bezárta kapuit. Aztán ott van a Haas Lola csapat, mely egyszerűen nem tudott amerikai szponzorokat maga mellé állítani, így a kiscsapat kérész életű karriert futott a szériában.
Amerika gazdaságának egyszerűen nem perspektíva az F1.
4. ÉrdektelenségBár az elmúlt két évben az IndyCar nézettsége növekvő tendenciát mutat, például a legnagyobb érdeklődésre számot tartó, centenáriumi Indy500-at több mint hatmillió néző követte az ABC csatornán, míg a helyszínen 300 ezren voltak kint az egész program alatt (két hét), de ez a szám a nézettségi mutatókat jelölő Nielsen skálán még mindig alacsonynak tekinthető a NASCAR-hoz képest.
Az oválokon igen csekély a helyszíni érdeklődés, például Kentucky nem hiába esett ki a naptárból ugyanis mindössze 20.000 fizetővendéget tudott felmutatni, Milwaukee pedig ennél is siralmasabb adatokkal, pontosan 15000 nézővel „büszkélkedhetett”.
A NASCAR-ban már más a helyzet, különösen a Daytona 500 Sprint Cup esetében, ami 8.6 pontot kapott a Nielsen skálán, a közel 16 millió nézőnek köszönhetően. A helyszínen 182.000 ember nézte a versenyt. De ha nem is ilyen kiemelkedő eseményt nézünk, a széria akkor is átlagban 4-5 pontot ér el a Nielsen skálán, bár az elmúlt három évben itt éppen csökkenés tapasztalható.
Tehát az IndyCar és a NASCAR között az utóbbi az úr, de össze sem lehet hasonlítani például a kosárlabda bajnoksággal, az NBA-vel, ami ritkán ér el 10 pont alatti nézettséget.
Tehát még a NASCAR is messze elmarad a kosárlabdát, a baseballt és a focit preferáló átlagos amerikai érdeklődéstől, de a NASCAR-ban legalább van helyi autóipari érdekeltség, ám az F1-nek nem sok köze van egy tipikus jenkihez.
Természetesen fontos az időzítés. Tény, hogy az Egyesült Államokban is hajlandóak F1-et nézni, például 2000-ben nagyjából 230.000 ember vett részt az első indianapolisi USA Nagydíjon, ám ez a szám egyedülálló volt, ugyanis a következő években (amikor már nem számított egy egzotikus újdonságnak) folyamatos csökkenést mutatott, és azt sem lehet említés nélkül hagyni, hogy a Formula-1 amerikai közönségéhez hozzátartoznak a latin anyanyelvű népek és a bevándorlók is.
Kép: 1984-Dallas, Nigel Mansell Ellentmondások és hibák
Biztos, hogy van valahol egy orosz szellem, egy japán vagy netán egy arab átok, amely valahogy mindig intézkedik az ügyben, hogy történjen valami baki az Egyesült Államokban, ami után biztos, hogy kukába kerül az F1-es projekt. Nehéz lenne mindent felidézni, de közülük a 2005-ös Michelin botrány mindenkép top helyen van. A hat autóval lefutott indianapolisi verseny egy időre betette a kaput a felháborodott, őrjöngő amerikai közönségnél.
2002-ben ugyanitt szintén kínos és szánalmas pillanatok maradtak meg az emberek emlékezetében. A Ferrari párosa, Michael Schumacher és Rubens Barrichello, ebben a sorrendben közeledtek a cél felé, és az volt a szándékuk, hogy a legszorosabb befutó rekordját megdöntsék. Igen ám, csak Schumi túl keményet fékezett, így végül ajándékba adta győzelmét brazil csapattársának. A közönség soraiban néhány brazil ugyan ünnepelhette kedvencét, ám az amerikaiaknak korántsem nyerte el a tetszését, a kommentátor például „adóság kifizetéséről” beszélt, utalva az Osztrák Nagydíjon történt helycserés fiaskóra.
Vagy például Phoenix-ben az időpontválasztás vezetett katasztrofális érdektelenséghez. 1989-ben egy nagyon hosszú és nehéz versenyen szenvedtek meg a pilóták közel 40 fokban az arizonai sivatagban. A versenyzőkön kívül természetesen a nézőknek sem volt kedvük sült csirkévé aszalódni. Ráadásul egy groteszk elszámolás is történt, ugyanis a verseny eredetileg 81 körös lett volna, ám a két órába csak 75 kör fért bele. A következő évben már kicsit okosabbak voltak a szervezők, és márciusra tették át a futam időpontját, ennek ellenére sem lett sikersztori a futamból, így ez volt az utolsó fellépése Phoenix-nek az F1-ben.
2. Még egy versenypálya?Az Egyesült Államok lazán a legtöbb versenypályával rendelkezik a világ összes országa közül. Csak ovál pályából több ezer van, de vegyes (utcai, épített, repülőtéri) létesítményekből sincs hiány: Elkhart Lake, Road Atlanta, Mid-Ohio, Laguna Seca, Watkins Glen, Sebring, Homestead, Daytona, Portland, Sonoma, Indianapolis, Alabama, és így tovább. Akkor vajon a Formula-1-nek miért olyan nehéz egy jó pályával csatlakozni, és azt elfogadtatni a nagyközönséggel?
Sok amerikai pálya adott már otthont a Formula-1-es versenynek, például 1976-ban, Long Beach debütált, ami egy gyönyörű és kihívásokkal teli helyszín volt. A kaliforniai állam szórakoztatni kívánt, és ez elnyerte a közönség tetszését. Minden rendben is volt, az anyagiak kivételével. A szervező, Chris Pook végül nagyon drágának találta ezt a mulatságot, így 1984-ben bejelentették, hogy a népszerűbb, és kevésbé költséges Champ Carra (majd később IndyCar) cserélik az F1-et.
Long Beach egy olyan példa, ami kivételesen életképes volt. Pár sikertörténet (Watkins Glen és úgy ahogy Indianapolis) mellett azonban leginkább kudarcba fulladt amerikai projektek sorakoznak az F1 történelemkönyvében. Néhány példa:
- 1959 - Sebring: A versenypálya és a rendezés színvonala hagyott némi kivetnivalót maga után, ennek köszönhetően a mezőny többé nem tért vissza a repülőtéren kialakított floridai pályára.
- 1960-ra, az Amerikai Nagydíj átköltözött a kaliforniai Riverside pályára, de az érdektelenség és az ezzel együtt járó pénzügyi csőd miatt a hosszú távú együttműködés itt is elmaradt.
-1981-1982: Ecclestone legbutább Las-vegasi álma a Caesars Palace kaszinó parkolójában valósult meg. Az utcai pálya finoman szólva sem hagyott mély nyomokat a csapatokban és versenyzőikben, végül csak egy évvel tudott többet hozzátenni a széria történetéhez, mint a tiszavirág életű Sebring és Riverside.
- 1984: Dallas utcai pályája nem csak az embertelen hőség, de a csapnivaló pályaviszonyok miatt is emlékezetes maradt a bukott, egyversenyes helyszínek történelmében.
Hogy egy austini Tilke pálya mennyire kelti majd fel azoknak az amerikai embereknek az érdeklődését, akiket a legkevésbé sem hat meg Herman Tilke létezése és munkássága, az még a jövő zenéje, de őszintén szólva gyanús, hogy legyen ez a pálya akármilyen vad és izgalmas, sokkal inkább sikeres lenne Kirgizisztánban és Vietnamban, mint a cowboyok földjén.
1. Kulturális különbségekEgy európai srác vékony, szemüveges, bort iszik, Oasist hallgat és jókat nevet Monty Pythonon, F1-es kedvence pedig a kiszámítható, példaképnek kifogástalan Jenson Button.
Egy amerikai pasi nevetségesen kövér, még alváshoz sem szakad le róla a favágóing és a baseball sapka, fegyvereket gyűjt miközben Johnny Cash-t hallgat, és a kertes háza előtt áll a Ford F150, példakép pedig szuperhős nascaros Kevin Harvick.
Nem kell tehát antropológusnak lennünk ahhoz, hogy felfedezzük az alapvető különbségeket.
Bármennyire is igyekszünk Kyle Busch-t vagy az éppen egy Ferrarin félmeztelenül pózoló Danica Patrickot odaképzelni az F1 mezőnyéhez, a Formula-1 egyszerűen nem tartozik ehhez a világhoz!
Az amerikaiak nagyon büszke, és egocentrikus nép. Nem véletlen, hogy a leginkább csodált sportágak ebben az országban a kosárlabda, a foci és baseball, egyszerűen azért, mert ez a sajátjuk. Még csak azt sem mondhatják el, hogy F1-es hazai szupersztárokhoz való lojalitásból kötődnének a cirkuszhoz. Jó oké, a ’80-as években Eddie Cheever sok versenyen rajthoz állt, na és akkor mi van? Legutóbbi amerikai pilótáról, Scott Speedről nem is nagyon érdemes említést tenni, és Mario Andretti valamint Phill Hill bajnoki sikerei pedig már jó régi történet, nem beszélve arról, hogy Andretti például nem is az Egyesült Államokban született, tehát valójában nem egy hazai hősről van szó.
De tegyük fel, előkerül egy-két amerikai tehetség, sőt talán a Fordot szponzoráló Coca-Cola is beszáll egy Amerikai Nagydíjba, pénzügyileg minden a legnagyobb happy stb. Ez mind akkor sem lesz elegendő az amerikai nézőnek.
Ha a Formaul-1 valóban sikeres akar lenni Amerikában, ahhoz teljesen meg kellene változnia! Hogyan is nézne ki egy sikeres amerikai F1?
30-40 fős mezőny, csilivili, hatalmas szponzorlogók, elhízott, popsztárként viselkedő versenyzők, akik naponta összecsapnak a twitteren, és olykor bunyóznak egyet a futam után. A lelátókon hot dogot és sört árulnak, és kötelezően ki kell rakni a sárga zászlókat, ha Charlie Whitingnak, vagy valamelyik versenybírónak sürgősen ki kell mennie a mosdóba.
Ez lehet, hogy viccesen hangzik, valójában nem az. Az amerikaiak egyszerűen nem bírják a sablonos dolgokat, márpedig az F1 tele van velük.
FormaNet, Varga Viktória
