Egy szörnyű hétvége Spában

A Formula-1 történelmének kilencedik Belga Nagydíján, 1960 júniusában egymást követték a szörnyű balesetek. A „sorozat” Stirling Moss-szal kezdődött, aki az edzésen súlyos balesetet szenvedett, és eltört az orra, három csigolyája, több bordája, és mindkét lába. A Formula 1 The Autobiography című könyvből megtudhatjuk, hogyan élték meg ezt a tragikus hétvégét, csapattársaik, versenytársaik elvesztését a versenyzők.

Sirling Moss (Lotus) : "Egy gyors jobbos kanyarban 140 mérföld/órával haladtam, amikor a bal hátsó kerék kitört. Az autóm többször is megpördült, és egy töltésről visszazuhantam a pályára. Nem emlékszem arra, hogy mikor estem ki a kocsiból, a következő dolog, amire emlékszem, hogy négykézláb térdelek a törmelékek között. Féltem, és azt hittem, meg fogok halni. Nem kaptam levegőt, és nem is láttam semmit, de leginkább az aggasztott, hogy nem tudok lélegezni.”

Stirling Mosst a Cooper csapatnál versenyző brit Henry Taylor követte, aki szintén egy technikai hiba miatt csúszott ki, a Lotus-Climax-szal, de honfitársához hasonlóan ő is szerencsésen túlélte a félelmetes incidenst.

Innes Ireland (Lotus): "Mike Taylor autójának kormány-összekötője eltört, és az egyik kanyarban 130 mérföld/ órával sodródott le az útról. El sem tudom képzelni, hogyan élte túl. Az autó átrepült egy hatalmas árkon, majd fel a levegőbe, aztán egy fának, majd még egy fának. Mégis valahogy úgy esett, hogy csak néhány csontja tört, bár a nyaki sérülésével pár hónapig bajlódott.”

A baljós előjelek után a 36 körös - összességében 507.6 kilométeres - versenyen bekövetkezett a tragédia (pontosabban kettő), és két brit pilóta, Chris Bristow (Cooper Climax) és Alan Stacey (Lotus Climax) életét vesztette.

Bristow még 23 éves sem volt, és mindössze negyedik versenyét teljesítette a szériában. Belgiumban a nyolcadik helyről várhatta a rajtot, de a 20. körben, amikor éppen hatodik helyét védte a ferraris Willy Mairesse-vel szemben, a gyors jobbos Burnenville kanyarban (ahol előzőleg Moss is balesetet szenvedett) kicsúszott, majd kirepült az autóból, és nekicsapódott egy drótháló-szerű kerítésnek, ami szinte lefejezte az ifjú pilótát.

Jack Brabham (a Cooper Climax-ban ülő futamgyőztes): "Elejétől a végéig vezettem a versenyt, és éppen láttam amint az ifjú Chris Bristow elvesztette uralmát autója felett, majd eltalált néhány beton oszlopot, és a kerítést. A baleset szörnyű volt látni, és később kiderült, hogy valóban az is volt.”

Jim Clark (Lotus): "Pont akkor érkeztem a  Burnenville-hez,  amikor Chris Bristow elvesztette uralmát a kocsija felett, és meghalt. Az autó csak pörgött és pörgött, és már akkor halott volt, amikor a teste kirepült  a pályáról. Szörnyű volt, és sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor láttam, hogy az egyik pályaőr az összetört testét vonszolja a pálya szélén. Majdnem rosszul lettem. A verseny végén pedig odafröccsent vérfoltokat találtam az autómon.”

Chris Bristow autójának roncsa

Bristow tragédiája után néhány perccel (25. körben) ugyan azon a helyszínen, Alan Stacey vesztette életét, amikor 190 km/órás sebességnél egy madár az arcába csapódott. A 26 esztendős versenyző lesodródott az útról, majd szintén kirepült kocsijából.

Jack Brabham: "Ennek a katasztrofális versenynek a vége felé Alan Stacey arcába repült egy madár, és elvesztett az irányítást autója felett, ami nekicsapódott a töltésnek, és kigyulladt. Alan kizuhant és azonnal meghalt, a kocsi pedig lángolva száguldott tovább a mezőn keresztül."  

Innes Ireland: "Később láttam Alant a mentőben feküdni. Teljesen le voltam sújtva. Egyszerűen nem bírtam azt a horrort, megfordultam és elszaladtam.”

A képen balról jobbra: A Lotus alapítója, Colin Chapman és versenyzői, Innes Ireland, Jim Clark, Alan Stacey

Jim Clark: "Szerencsére nem láttam Alan balesetét, és az autóját sem, csak a verseny végén hallottam mi történt. Láttam a csapattársam, Bristow balesetét, és meggyőződésem volt, hogy legjobb lenne megállni, és azonnal visszavonulni az autóversenyzéstől. Igen, ez egy szörnyű verseny volt" - mesélte később a kétszeres világbajnok, aki gyűlölte Spát, ettől függetlenül 1962-1965-ig zsinórban négyszer ünnepelhetett itt futamgyőzelmet a Lotus volánja mögött.

Alan Stacey autójának roncsai

A legendás belga pálya egykoron 8 és ¾ mérföld (14078 méter) hosszúságú volt, fenyvesek között vezető szakaszokkal, ellenőrző pontok nélkül. Az erdők között kanyargó vonalvezetés miatt a versenybírák nem láthatták át a pálya teljes hosszát, így a segélyhívó rendszer sem működött megfelelően.

1966. június 12-én száraz, de borús időben kezdődött meg a verseny, majd hamarosan felhőszakadásba futottak pilóták. Az aszfalt korcsolyapályává változott, és több autó is kicsúszott, de a BRM-mel versenyző Jackie Stewart kivételével mindenki nagyobb gond nélkül megúszta a balesetet.

Jackie Stewart: "Az eső iszonyatosan ömlött, és egyszer csak egy vízfalba szaladtunk. Borzalmas látási körülmények között 170 km/órával közeledtem a Masta Kinkhez (ez egy gyors bal-jobbos sikán volt - a szerk.), amikor az autó felúszott a vízen. Először egy távvezetéket ütöttem ki, majd keresztülmentem egy erdészházon, és végül egy farm gazdasági épületének alapja fogott meg. Fejjel lefelé landoltam, beszorultam a kocsiba, körülöttem szivárgott az üzemanyag, biztonsági személyzet pedig sehol nem volt, hogy a segítsenek nekem.”

Néhány másodperc múlva Stewart csapattársa, Graham Hill is ugyanazon a helyen csúszott ki, és bár megpróbált visszajutni a pályára, de a rengeteg elvesztegetett idő miatt végül feladta, és talán ez volt Stewart szerencséje. A brit ugyanis észrevette társa autójának roncsát, és azonnal rohant, hogy megnézze mi történt. A mentőakcióhoz rövidesen csatlakozott Bob Bondurant (BRM) is - aki szintén felborult a kanyarban-, és a két pilóta segítségével 25 perc alatt Stewart megszabadult rommá tört kocsijától.

„Graham Hill és Bob Bondurant - akik szintén kiestek – szabadított ki a roncsok közül. Elvittek egy közeli épületbe, majd Graham elszaladt, hogy keressen egy pályaőrt, és hívja a mentőket. Félig voltam csak eszméletemnél a baleset után. Eltört a kulcscsontom, kificamodott a vállam, néhány bordám megrepedt, fájt a hátam, és agyrázkódásom volt. De leginkább a benzin miatt aggódtam, ami teljesen átáztatta a ruhámat.”

„Az úgynevezett orvosi központ csak egy kunyhó volt. Ott feküdtem a beton padlón, körülöttem kosz és cigarettacsikkek. Végül jött értem a mentő, és rendőri kísérettel elindultunk a kórházba, ami jó néhány mérfölddel arrébb volt, ráadásul útközben eltévedtünk, mert a rendőri kíséret nem tudta merre kell menni a kórházhoz.”

„Ha mindezt csak látom, akkor azt mondom, ez tiszta röhej. Itt van egy sport, melynek része a baleset és akár a halál is, ugyanakkor nem volt olyan infrastruktúra, ami a biztonságot támogatta volna. És úgy általában nagyon kevés biztonsági óvintézkedés volt, szóval ekkor éreztem, hogy tennem kell valamit.”

Stewart ezután a BRM csapatfőnökével, Louis Stanley-vel együtt harcba száll a versenyzők biztonságáért.  Többek között védőkorlátokért, bukóterek kialakításáért, a biztonsági öv bevezetéséért, és olyan bukósisakok gyártásáért küzdöttek, melyek az egész arcot védik.

A skót legenda hosszú évek alatt rengeteget tett a széria biztonságának javításáért, és 2001-ben az autósportért tett szolgálataiért lovaggá is ütötték, ám akkoriban nem mindig volt népszerű ez a kampánya, sőt kritikusai sokszor gyávának titulálták.

Sir Jackie Stewart: "Kaptam néhány kritikát mind a versenyzőktől, mind pedig a médiától, és az emberek azt mondták, hogy ha Jackie Stewart nem bírja a meleget, akkor menjen ki konyhából. Azzal vádoltak, hogy vattával akarom beburkolni a pilótákat, és azt mondták, hogy megszűnt a sport romantikája, mert a biztonsági intézkedések véget vetnek a látványos dolgoknak. És azt is megkaptam, hogy nincs elég bátorságom.”

Jim Clark, Innes Ireland és Jack Brabham idézetek a Formula 1 The Autobiography című könyvből valók.

FormaNet, Varga Viktória