Világbajnok konstruktőrök az F1-ben - 9.rész: McLaren
Miután 1973-ban Jackie Stewart a Tyrrell Ford Cosworth-al megszerezte harmadik világbajnoki címét, a csapattárs, Francois Cevert halálos balesete után végleg szögre akasztotta bukósisakját. Ebben az évben a konstruktőri címet ismét Colin Chapman csapata, a Lotus szerezte meg, mivel a tragédia után a Tyrrell csak egy pilótával indult. A Lotus top pilótája, Emerson Fittipaldi azonban a következő szezon már a McLarennél folytatta, és a Formula-1 történelmének egy új korszaka kezdődött…
McLarenA csapat névadó alapítója Bruce Leslie McLaren 1937-ben született az új-zélandi Aucklandban. Versenyzőként 1959-ben debütált a király-kategóriában a Cooper csapatánál, és már az első versenyén (Monacói Nagydíj) ötödikként intette le a kockás zászló. Még ugyanabban az évben, a Brit Nagydíjon dobogóra állhatott, majd az Amerikai Nagydíjon az első futamgyőzelmet is megünnepelhette az új-zélandi versenyző, aki hamarosan (1963-ban) saját csapatot alapított, Bruce McLaren Motor Racing néven.
Bruce eleinte sportautókat épített, majd 1966-ban a Robin Herd által tervezett M2B kódjelű, Ford motorral hajtott konstrukcióval, a Monacói Nagydíjon debütált a csapat. Az első két szezonban néhány pontszerzésnél tovább nem jutottak, az első jelentősebb sikert majd csak az 1968-as idény hozta meg.
Bruce McLaren mellé a Brabhamtól átszerződött az előző év bajnoka, Denny Hulme, és az autókat (ismét) Cosworth motorok hajtották.
Spában az alapító megszerezte csapata első futamgyőzelmét, bár ehhez egy kis szerencse is kellett, ugyanis az élen álló Jackie Stewart (Matra Ford) az utolsó körben kénytelen volt kiállni, tankolni. Ezt követően Olaszországban és Hollandiában, a csapattárs Hulme is a dobogó legtetején ünnepelhetett, így a McLaren a topcsapatok között találta magát, és a szezon végén - a Lotus mögött - a második helyet szerezte meg a konstruktőrök versenyében.
1968
Ennél nagyobb sikert Bruce McLaren azonban már nem élt meg, ugyanis 1970. június 2-án Goodwoodban egy teszten életét vesztette. ( abban az évben Denny Hulme is balesetet szenvedett, amikor az Indanapolis500 edzésén a ráfolyó metanoltól keze összeégett)
Az amerikai Teddy Mayer vette át az irányítást, és eltartott egy kis ideig mire az istálló újra versenyképes lett. Hosszú szünet után 1972-ben a Dél-Afrikai Nagydíjon Hulme ismét diadalmaskodott, és év végére Peter Revsonnal együtt bronzérmet szereztek csapatuknak, és ugyanezt az eredményt a következő idényben is sikerült megtartaniuk.
1974-ben a Lotusztól érkező, 1972-es világbajnok, Emerson Fittipladi egy utolsó pillanatig kiélezett, izgalmas küzdelemben végül megszerezte a legfényesebb trófeát, és mind egyéniben, mint csapatversenyben bajnoki címet ünnepelhetett a brit alakulat. A Ferrari párosa, Niki Lauda és Clay Regazzoni volt a legnagyobb rivális, de mindketten több hibát vétettek a szezon során. A Tyrrel pilótája, Jody Scheckter is esélyes volt egészen az utolsó futamig, ám Fittipaldi mindhárom riválist magamögé utasította, és végül Regazzoni előtt három ponttal nyerte meg a címet, a McLaren pedig az idény legesélyesebb csapatát, a Ferrarit győzte le. Ez az év üzleti szempontból is igen sikeres volt, főszponzorként csatlakozott a csapathoz a Marlboro, mely dohánykonszern egészen 1996-ig maradt az istálló támogatója.
1974-Emerson Fittipaldi
1975-ben Fittipaldi csak a ferraris Lauda mögött végzett a pontversenyben, csapatának pedig egy bronzérem jutott. A brazil év végén elhagyta a csapatot, és helyére James Hunt érkezett, aki Lauda nürburgringi balesetének (és annak, hogy az osztrák az utolsó futamot biztonsági okok miatt feladta) köszönhetően első mclarenes idényében világbajnok lett. A Ferrarit azonban nem sikerült túlszárnyalni, így a csapat második lett a bajnokságban.
Hunt a következő évben még háromszor tudott győzni, de az 1977-es szezonzáró Japán Nagydíj után megkezdődött a mélyrepülés, és 1978 és 1981 között a csapat mindössze a középmezőnyt erősítette.
Bár 1974 óta a Malboro volt a csapat főszponzora, 1978-79-ben az amerikai kontinensen a Löwembräu népszerűsítésére a csapat autói kék színbe öltöztek. Kép: Patrick Tambay - Watkins Glen
A sikertelenségek okán 1981-ben a Formula-2-ből leszerződtették Ron Denist csapatfőnöknek. Dennis magával hozta egyik tervező mérnökét, John Barnardot. Ők ketten, és John Hogan marketing szakember, illetve Teddy Mayer kidolgoztak egy egészen új koncepciót az alakulat működtetésére, és a versenyzésre, melynek az akkori főszponzor nevéből, a Marlboro Project 4 nevet adták. Ennek a koncepciónak a rövidítése, az MP4 a mai napig szerepel a McLaren versenyautóinak elnevezésében. Már ebben az évben mutatkozott némi siker: John Watson négyszer állhatott dobogóra, ebből egyszer a Brit Nagydíjon a pódium legmagasabb fokán ünnepelhetett. 1978 óta ez volt a csapat első futamgyőzelme. Ebben az időben a hátsószárnyak után Barnard elsőként a mezőnyben a kasztninál is alkalmazta a szénszálas technológiát (a hagyományos alumínium helyett), ami a mezőnyben igen innovatív megoldásnak számított.
Három év pihenő után az akkor már kétszeres világbajnok, Niki Lauda 1982-ben McLaren színekben tért vissza a száguldó cirkusz porondjára, és az osztrák (a Ferrari után) hamarosan a briteket is a csúcsra repítette. 1984-ben már főként turbómotorokkal hajtott autók versenyeztek, és ezek közül a McLaren-Porsche bizonyult a legjobbnak. Niki Lauda és a Renault-tól érkező Alain Prost nem talált méltó ellenfélre, és az MP4/2-es versenyautók magasan verték a mezőnyt. Végül Lauda (fél ponttal megelőzve Prostot) megszerezte harmadik világbajnoki címét, és a McLaren hatalmas fölénnyel lett immár másodjára konstruktőri bajnok. A csapat több pontot gyűjtött, mint a bajnokság további három helyezettje - Ferrari, Lotus és Babham- összesen.
1984- Niki Lauda
A következő szezonban a biztonsági okok miatti szabálymódosításoknak köszönhetően szinte mindenki a nulláról kezdte a versenyautó építését, ám John Barnard inkább továbbfejlesztette a nyerő konstrukciót, és az MP4/2 B verziójával folytatta a menetelést a két pilóta. Illetve csak Alain Prost, ugyanis Lauda a végelszámolásnál mindössze tizedik lett, és a szezon végén végleg befejezte a versenyzést. A francia azonban öt futamgyőzelemmel és további hat dobogós helyezéssel megszerezte f1-es pályafutásának első világbajnoki győzelmét, a McLaren pedig - a Ferrari előtt nyolc pontos előnnyel – újra a tabella legtetején zárta az évet.
Lauda helyére a finn Keke Rosberg érkezett az istállóhoz, és a francia „professzor” ugyan tovább folytatta menetelését ( második bajnoki címét is megszerezte), ám a wokingiaknak nem sikerült befogniuk a Williams Hondát.
1987-es évet egyértelműen a Williams dominanciája jellemezte, ám rövid visszaesést többszörösen kárpótolta az 1988-as szezon. A Lotusztól átszerződött ifjú brazil tehetség, Ayrton Senna ( három ponttal megelőzve franci csapattársát) megszerezte első bajnoki címét, és a csapatok versenyében a McLaren több mint háromszor annyi pontot szerzett, mint a második helyezett Ferrari. A szezon 16 futamából tizenötöt a McLaren autói nyertek meg. Az istálló az előző évben szakított a Porschéval, és ekkor már a Honda szállította az (akkor legerősebbnek tartott) erőforrásokat.
A sikertörténet 1989-ben is folytatódott, és a brit csapat ismét óriási fölénnyel nyerte a bajnokságot, annak ellenére, hogy pilótái nem, hogy szóba sem álltak, de a versenypályán is legnagyobb ellenségekké váltak.
Az elhíresült Senna-Prost csatározások már az első évben megkezdődtek, ami a ’89-es évre is rányomta bélyegét. Az egész év a két bajnok párharcairól szólt, ami az azóta már legendává vált szezonzáró Japán Nagydíjon dőlt el. Prost a második rajtkockából indult, de lerajtolta a poros oldalról induló brazilt. Senna a célegyenes előtti sikánban megpróbálta visszaszerezni az elsőséget, végül összeütköztek, és Prost nem tudta folytatni a versenyt. Utólag Sennát is diszkvalifikálták, így végül a francia lett a világbajnok. Viszonya azonban évközben a csapattal is elmérgesedett, így a következő évben már a Ferrarin virított az 1-es rajtszáma.
Senna-Prost - 1989. Japán Nagydíj
A két legenda csatározása persze tovább folytatódott, és a következő két évben Senna és a McLaren kerekedett felül, majd 1992-től már a Williams vette át a bajnoki stafétabotot, és ’92-ben Nigel Mansell, majd 93’-ban Alain Prost diadalmaskodott. Ezután Prost professzor bajnokként visszavonult, és helyére legnagyobb riválisa, Ayrton Senna érkezett, de Frank Williams csapatánál már nem tudott bizonyítani, mert a szezon harmadik futamán, Imolában életét vesztette. Közben megjelent a száguldó cirkusz porondján Michael Schumacher, aki a Benettonnal két világbajnoki címet (1994-95) szerzett, és 1995-ben a Williams menetelését megszakítva a francia alakulat is bezsebelte a bajnoki trófeát. Ezekben az időkben a McLaren a stabil negyedik helyet bérelt ki magának a konstruktőrök között. (1994-96 között még futamot sem sikerült nyernie) A visszaesés legfőbb oka a Honda kivonulása volt. Ezután a Ford Cosworth valamint a Peugeot erőforrásaival próbálkoztak, majd 1995-től már Mercedes motorok dübörögtek a brit alakulat autóiban.
1997-ben az addigi főszponzor Marlboro már a Ferrarit erősítette, a McLaren új főtámogatója pedig (egészen a cigarettareklámok betiltásáig) a West márka lett, így innentől kezdve már az ezüst dominált az autó színösszeállításában.
1998-ra beérett a McLaren addigi munkája. Ezt nagyban elősegítette, hogy az alakulatnak sikerült leszerződtetni Adrian Newey-t, aki Williamsszel már komoly sikereket (világbajnoki címeket) ért el. Az év a mclarenes Mika Häkkinen és a ferraris Michael Schumacher csatáinak jegyében telt, és év végére a finn pilóta diadalának örülhetett a csapat, és David Coulthard egyenletes teljesítményének köszönhetően 1991 után, a konstruktőrök versenyében is első lett a McLaren. Mindezidáig ez volt a wokingiak utolsó konstruktőri diadala.
1998 - Mika Häkkinen
1999-ben Mika Häkkinen ugyan megvédte címét, de a csapatok versenyében a Ferrarit nem sikerült legyőzni. Azóta mindössze egy egyéni világbajnoki címet jegyez az alakulat, amit 2008-ban a fiatal brit tehetség, Lewis Hamilton szoros és drámai végjátékban (az utolsó métereken) nyert meg, egy ponttal megelőzve riválisát, a ferraris Felipe Massát.
A McLaren az elmúlt évtizedben is a topcsapatok között versenyzett, és néhány évet kivéve (2004, 2007) a dobogón sikerült végezniük a konstruktőrök versenyében. Kimi Räikkönen – aki 2002 és 2006 között erősítette a csapatot - többször is harcba szállt a világbajnoki címért de a finn hol Michael Schumacherrel-, hol Fernando Alonsóval szemben maradt alul.
2007-ben új főszponzorral (Vodafone) és az új versenyzőpárossal ígéretesen indult a szezon.
A szezonnyitó Ausztrál Nagydíjon Fernando Alonso második, Lewis Hamilton harmadik lett az akkor már Ferrariban ülő Kimi Räikkönen mögött. Az újonc brit pilóta első nyolc versenyén dobogós lett, a kétszeres világbajnok pedig összességében négy versenyt nyert, és a Fujiban történt kiesésén kívűl minden futamon pontszerző helyen ért célba. A párosítás azonban nem hozott szerencsét Ron Dennis csapatának, a belviszályok a ferraris Räikkönent segítették. Ráadásul a spygate néven elhíresült kémbotrány is komoly csorbát ejtett a csapat hírnevén, így nem csak a pilóták estek el a vb címtől (mindketten 109-109 pontot gyűjtöttek, míg a finn rivális 110 egységgel nyerte meg a bajnokságot), de a komoly pénzbüntetésen kívül, a konstruktőri pontokat is elvesztették a csapattól.
Fernando Alonso visszatért a Renault-hoz, Hamilton mellé pedig Heikki Kovalainen érkezett. A brit hiába nyerte meg a bajnokságot, a konstruktőrök versenyében 21 pontos lemaradásban, csak az ezüstérmet sikerült begyűjtenie a csapatnak.
2009. március 1-én Ron Dennis átadta csapatvezetői posztját Martin Whitmarsh-nak. A radikális szabálymódosításokat követően az MP4-24-et csak a szezon közepére sikerült valamelyest versenyképessé tenni, ami már csak egy harmadik helyre volt elég, a Brawn GP és a Red Bull mögött.
A tavalyi évben Ross Brawn csapatától érkező bajnok, Jenson Button révén visszakerült az 1-es rajtszám a csapathoz. És bár a Red Bull dominanciáját senkinek nem sikerült megtörnie, de Button és Hamilton is szinte mindvégig harcban volt a bajnoki címért, és végül a McLaren az előkelő második helyet kaparintotta meg a tizenkét csapatot számláló konstruktőri tabellán.
2008 - Lewis Hamilton
A McLaren Formula-1-es eredményei 2010-ig:
A csapat összesen 684 nagydíjon állt rajthoz, 146 pole pozíciót, 169 győzelmet, és 143 leggyorsabb kört szerzett. 452-ször állhatott a McLaren valamelyik versenyzője dobogóra, és összesen 3835,5 pontot sorakozik nevük mellett. Az istállónál összesen 60 pilóta versenyzett, közülük világbajnoki címet szerzett a csapatnál: Emerson Fittipaldi – 1974, James Hunt – 1976, Niki Lauda – 1984, Alain Prost - 1985-86, 1989, Ayrton Senna - 1988, 1990-91, Mika Häkkinen - 1998-99, Lewis Hamilton – 2008. Az alakulat 54 modellt épített, amiket 10 különböző motorgyártó erőforrásai hajtottak. A McLaren összesen nyolcszor nyert konstruktőri világbajnoki címet, mellyel jelenleg az örökranglist harmadik helyét foglalják el a Ferrari, és a Williams után.
A McLaren azon kevés csapatok egyike, akinek autójában egy pilóta sem vesztette életét a Formula-1-ben.
szöveg: FormaNet, Varga Viktória
