2011. júl 19.

10 pálya, 10 történet - ahol csak egyszer fordult meg a száguldó cirkusz (2.rész)

írta: FormaNet
10 pálya, 10 történet - ahol csak egyszer fordult meg a száguldó cirkusz (2.rész)

A Formula-1- történelmében összesen tíz olyan versenypálya van, amely mindössze egyetlen egyszer látta vendégül a király-kategóriát. Érdekes módon mind a tíz verseny valamilyen oknál fogva emlékezetes maradt, így két részes összeállításunkban ezen - az F1-ben legalábbis - rövidke életű helyszínek történetét elevenítjük fel.

2. rész
 
6. 1960 – Amerikai Nagydíj – Riverside
Az 1959-es sebringi próbálkozás után az Amerikai Nagydíj átköltözött a Los Angelestől 50 kilométerrel keletre fekvő, kaliforniai Riverside pályára, melyet 1957-ben avattak fel, és a következő évben egy bajnokságon kívüli versenyt már rendeztek a király-kategória számára. A közel négy kilométer hosszú ringen ugyan nem történt olyan baleset, ami borzolta volna a kedélyeket, a hosszú távú együttműködés ugyanakkor itt is elmaradt, mert (Sebringhez hasonlóan) anyagi csőddel zárult a versenyhétvége. Hiába volt a mezőnyben egy helyi versenyző, Dan Gurney (BRM), ennek ellenére mindössze huszonötezren voltak kíváncsiak a nagydíjra.
Stirling Moss nagy mágusa volt az ismeretlen pályák gyors betanulásának, így a Monacói Nagydíjon aratott győzelme után megszerezte a Lotus második diadalát is, bár ennek nem Colin Chapman örülhetett, hiszen a brit pilóta Rob Walker csapatának tagja volt, de ugyanazzal az új, középmotoros Lotus 18-as versenyautóban ült, mint a Team Lotus pilótái.
Az amerikai állomás ismét a versenynaptár legvégén kapott helyet, és Mossnak már nem volt esélye a vb címre, mert belgiumi lábtörése tönkretette szezonját. Sőt, már senki nem csatázott a trófeáért, hiszen a Cooper olyannyira uralta az évet, hogy Jack Brabham már a szezon vége előtt két futammal, Portugáliában megünnepelhette második vb címét. Így nem is meglepő, hogy például Enzo Ferrari csapata át sem kelt az óceánon, bár versenyzői, Phil Hill és Wolfgang von Trips privát Cooperekkel részt vettek az évadzárón.
Az időmérőn Moss szerezte meg a legelőkelőbb rajtpozíciót Barbham és a hazai pályán versenyző Gurney előtt. A 75 körös futam elején az új-zélandi bajnok átvette a stafétabotot, de nem sokkal ezután problémái adódtak. A tankolásnál félrefolyt üzemanyag ugyanis lángra lobbant a forró kipufogó körül, és Brabhamnek kétszer is ki kellett állni szerelőihez, hogy orvosolják a problémákat. Az ötödik körben így már újra Moss száguldott az élen, és ezután a leintésig megtartotta vezető helyét. A világbajnok végül felzárkózott egészen a negyedik helyig, előtte pedig csapattársa, Bruce McLaren, és Chapman népszerű pilótája, Innes Ireland ért célba a dobogós helyeken.
 
A 80-as évekig a NASCAR és az IRL sorozatok négykerekűi még koptatták a riverside-i pálya aszfaltját, majd 1989-re végleg lebontották.
 
7. 1964 – Osztrák Nagydíj – Zeltweg
 
A Knittelfeld közelében található, egy katonai reptéren kialakított, fordított L alakú zeltwegi aszfaltcsíkon egy meglepetés győzelem született. A Ferrariban versenyző Lorenzo Bandini első (és egyben utolsó) F1-es futamgyőzelmét aratta. De nem csak az olasz első diadaláról marad emlékezetes a helyszín, hiszen itt, hazájában debütált a szériában a későbbi (posztumusz) világbajnok, Jochen Rindt egy Brabham-BRM volánja mögött.
Az aszfalt felszínének egyenetlensége miatt nagyon sok kocsi kiesett a játékból a felfüggesztés meghibásodása miatt, és a húsz fős mezőnyből a kilencedik helyen záró Jack Brabham volt az utolsó pilóta, aki 76 körével még értékelhető versenyt futott, de üzemanyag ellátási problémák miatt ő is idő előtt feladta.
A teljes versenytávot, 105 kört, mindössze az első két befutó, a hetedik helyről rajtoló Lorenzo Bandini és az ötödik rajtkockából induló Richie Ginther (BRM) teljesítette, a harmadik helyen célba érő Rob Anderson (Brabham) már egy kört kapott versenytársaitól. Az időmérőn természetesen olyan nagy nevek bérelték ki az első sort, mint Graham Hill (BRM), John Surtees (Ferrari), Jim Clark (Lotus) és Dan Gurney (Brabham), de végül mind a négyen kiestek. Clark váltó hibával küzdött, majd az eltörött féltengely vetett véget versenyének, és társai többnyire szintén a huplis aszfalt áldozatai lettek. A Cooper versenyzője, Phil Hill egy szerencsés balesetet is elszenvedett, amikor a veszedelmes pályán az 59. körben autója kisodródott, és a szalmabáláknak ütközve lángba borult. Hill sértetlenül kimenekült a kocsiból, mielőtt az porráégett.
Ilyen pályaviszonyok mellett, nem meglepő, hogy a száguldó cirkusz nem kért többet ebből a helyszínből, sőt egy időre még az Osztrák Nagydíjnak is búcsút intett.
Az egyetlen F1-es nagydíjon kívül rendeztek itt még 500 kilométeres sportkocsi versenyt, de miután 1969-re megépült az Österreichring, a mindössze öt kanyart számláló reptéri pályát felszámolták.
 
8. 1967 Francia Nagydíj – LeMans
 
Az (eddig) összesen 58 Francia Nagydíjnak nem kevesebb, mint hét helyszín adott otthont, és közülük mindössze egyetlen egyszer a legendás LeMans-i pálya rövidebbik verziója a 4.422 kilométeres Bugatti Circuit is lehetőséget kapott. De mivel mindössze három héttel a LeMans-i 24 órás verseny előtt rendezték meg az F1-es nagydíjat, így nagyon kevesen látogattak ki a futamra, ráadásul akik kint voltak, mindössze 15 versenyautót láthattak körözni. Mindemellett a versenyzőknek sem nyerte el a tetszését a Denny Hulme által Miki egérre keresztelt pálya vonalvezetése.
A szezon ötödik nagydíján a Lotus versenyzője, Graham Hill indulhatott a pole-ból, a világbajnokság későbbi legnagyobb esélyesei, a Brabham-Repco pilótái, Jack Brabham és Denny Hulme pedig a második-, illetve a hatodik rajtpozíciót szerezték meg. A futam első negyedében igen változatos volt az élen állók névsora: Hill már a második körben elvesztette elsőségét, de egy rövid időre később visszatért. Közben Brabham és Jim Clark is csatázott a legelőkelőbb helyért, mindaddig, míg a 11. körben Hill vissza nem előzte őket. Két körrel később azonban váltóhiba miatt kénytelen volt búcsúzni, és átadni csapattársának, Clarknak a vezetést. A skót Lotusa sem bírta sokkal tovább, és a 23. körben szintén váltó problémái adódtak. Brabham tehát megörökölte az első helyet, és innentől kezdve egészen a leintésig már nem is adta át senkinek. Az új-zélandi pilóta kollégája, Denny Hulme már majd egy perces lemaradásban ért be a második helyen, míg a harmadikként érkező Jackie Stewart (BRM) már egy körös lemaradásban volt. Az első, és utolsó LeMans-i F1-es versenyen minden célbaérő pontot szerzett, ugyanis a 15 fős mezőnyből mindössze hatan látták meg a kockás zászlót.
 
A Bugatti Circuit mai napig üzemel, és a négykerekűek különböző sorozatai mellett a Gyorsaságimotoros-világbajnokság versenynaptárában is állandó helye van.
 
9. 1984 Amerikai Nagydíj – Dallas
 
Ebben az évben, a Kelet-Amerikai Nagydíjnak otthont adó Detroit mellé egy alkalomra csatlakozott Texas Állam is, mégpedig a Dallasban kialakított utcai versenypályájával.  Ez volt az a máig is sokat emlegetett futam, amely nem csak az embertelen hőség, és a csapnivaló pályaviszonyok miatt maradt emlékezetes, hanem Nigel Mansell esetéről, akinek Lotusa a célegyenesben megállt, és a brit versenyző a 40 fokos hőségben próbálta meg eltolni autóját a célvonalig, de néhány méter megtétele után, a kimerültségtől összeesett.
A versenyhétvége kis híján bojkottba fulladt, ugyanis az aszfalt minősége kritikán aluli volt, de végül a szervezők újraaszfaltozták a veszélyes részeket, így megtartották a nagydíjat, bár a gyors korrekció nem sokat javított a helyzeten.
Mansell több mint fél másodperces előnnyel szerezte meg F1-es karrierjének első pole pozícióját csapattársa, Elio de Agnelis előtt, és a versenytáv feléig vezetett is, de közben megérkezett a nyakára a hetedik-nyolcadik helyről rajtoló Alain Prost (McLaren), Keke Rosberg (Williams) duó. Hármójuk között nagy csata bontakozott ki, melyben Mansell húzta a rövidebbet, és egy kicsúszás után több pozíciót veszített. Az első helyet Rosberg kaparintotta meg, de a csatának még nem volt vége, és a 48. körben már Prost állt az élen. A francia McLarenje azonban deffektet kapott, így Rosberg megszabadult legfőbb riválisaitól, és 22 másodperces előnnyel nyerte meg a futamot a második helyen érkező ferraris René Arnoux előtt. A dobogó legalsó fokán Agnelis ünnepelhetett, míg a szerencsétlenül járt csapattárs, Mansell még így is az egy pontot érő hatok helyen zárt. Az embertelen körülmények között zajló versenyen mindössze nyolcan értek célba, vagyis a 26 fős mezőnyből 18 pilóta nem tudta teljesíteni a versenytávot, és közülük legtöbben a pálya menti betonfalak áldozatai lettek.
A dallasi Fair Parkban kialakított közel négy kilométeres pálya autós története ezzel a bemutatkozással máris véget ért.
 

 

10. 1993 Európa Nagydíj – Donington
 
Az 1930-as években épült, és máig népszerű Donington Park mindössze egy alkalommal fogadta a király-kategóriát, és bár szó volt arról, hogy 2010-től átveszi Silverstone helyét a versenynaptárban, végül anyagi okok miatt meghiúsult a megállapodás.
Donnington a néhány év szünet után visszakerülő Európa Nagydíj helyszíneként debütált a Formula-1-ben, és ugyan mindmáig ez maradt az utolsó "fellépése", de tény, hogy máris beírta magát az egyik legnagyobb futamok közé, természetesen az eső-királynak, Ayrton Sennának köszönhetően.
Az esős edzéseken Senna volt a leggyorsabb, viszont az időmérőn éppen nem esett, optimális körülmények között pedig Williamsek verhetetlenek voltak. Így természetesen Alain Prost, és csapattársa, Damon Hill bérelte ki az első sort, mögülük pedig a Benetton ifjú titánja, Michael Schumacher, és a McLaren háromszoros bajnoka, Senna sorakozott.
A 25 főt számláló mezőny vizes aszfalton rajtolt el, és bár a brazil egy helyet visszaesett az indításnál, de hamarosan (az első körben!) már minden előtte autózó vetélytársát megelőzte, és magabiztosan száguldott a győzelem felé. Az időnként eleredő eső kaotikus boksztaktikákat eredményezett, ennek köszönhetően Prost rövidke időre kétszer is vezette a versenyt, de a Williams mindig a rosszabbik taktikába esett bele, és a francia versenyzőnek összességében hétszer kellett meglátogatnia szerelőit. Senna ezzel szemben „csak” ötször váltott gumikat, mivel egy-egy kisebb zápornál bevállalta az éppen fent lévő slickeket, nem úgy, mint nagy riválisa, Prost.  A változó időjárási viszonyok között a brazil verhetetlen volt, sőt a második helyen célba érő Damon Hill is csak hajszál híján nem kapott kört tőle. Prost végül harmadik lett, ő azonban már nem úszta meg a megszégyenítő lekörözést Sennától. A káosz futamon sok baleset történt, és a mezőny több mint fele idő előtt kiszállt a küzdelemből, köztük a harmadik helyről induló Michael Schumacher is, aki a sóderágyban végezte.  
 

 

Statisztikailag ugyan ide sorolhatnánk még a tavaly debütáló koreai pályát is, ami bár szintén nem mindennapi versennyel (és előzményekkel) mutatkozott be, de mivel idén is (és még bizonyára jó ideig) szerepel a programban, ezért nem vettük hozzá a tíz helyszínhez. 

1.rész

szöveg: FormaNet, Varga Viktória

Szólj hozzá a fórumon  

Szólj hozzá

dallas történelem f1 formula 1 lemans donington riverside versenypálya zeltweg