2011. jan 24.

Világbajnok konstruktőrök az F1-ben - 2. rész: Cooper

írta: FormaNet
Világbajnok konstruktőrök az F1-ben - 2. rész: Cooper

Az első Formula-1-es konstruktőri világbajnokság győztesének, a Vanwall csapatnak sikere nagyon rövid idejűnek bizonyult. A csapat szinte a trófea megszerzésével egy időben hanyatlásnak indult, ami jelentős részben a csapatfőnök betegségének volt betudható. Az 1958-as szezon volt az utolsó teljes szezon az istálló életében, majd az alakulat néhány eredménytelen próbálkozás után eltűnt a királykategóriából, átadva helyét a többi trónkövetelőnek, elsőként a Coopernek. 

 
Cooper (1950-1969) 
 

A Cooper története közvetlenül a második világháború után, 1946-ban kezdődött, amikor is a versenyautó szerelőként tevékenykedő Charles Cooper és fia John, a család garázsában megépítették az első Cooper-500-ra keresztelt autójukat. Az 1940-es évek végén a Cooper autókkal Stirling Moss és Peter Colins sikeres versenyeket futott, ami kellő motivációt adott apának és fiának arra, hogy az 1950-ben elindult király-kategória felé vegye az irányt.
Az első Cooper T12, 1950-ben, a Monacói Nagydíjon állt rajthoz. Az autó erőforrása akkor egy 1,1 literes JAP motor volt, ami a pilóta mögött foglalt helyet. (a két darab JAP motorkerékpár erőforrásából összetákolt motorral hajtott Cooper volt az első farmotoros kocsi a Formula-1-ben) A futam nem nyúlt túl hosszúra, Harry Schell már az első körben kiesett.

Az első komolyabb sikert az 1952-es szezon hozta meg, amikor Mike Hawthorn egy kétliteres, Bristol motorral hajtott T20-as modellel a Brit Nagydíjon harmadikként ért célba. 

A Cooper Car Companyt 1953-ban alapították. 1955-ben Jack Brabham (Owen Maddock mellé) tervezőként, és versenyzőként is csatlakozott az alakulathoz, de a nagy áttörésre még várni kellett. 
Owen Maddock 1957-re megépítette az első, már Coventry  Climax motorral hajtott autót, a T43-at amivel a Monacói Nagydíjon Brabham a negyedik helyen végzett. 

A Cooper csapat F1-es szárnypróbálgatásai 1957-ig csak évi néhány versenyre korlátozódtak, de Charles Cooper látta, hogy versenyképességük folyamatosan fejlődik, és úgy határozott, hogy 1958-ban csapata már a teljes szezont végig versenyzi.  
Stirling Moss az első versenyen, az Argentin Nagydíjon, a Rob Walker Racing, Team Cooper T43-as farmotoros autójával megszerezte az első futamgyőzelmet. Ez volt a Formula-1 történelmének legelső farmotoros diadala.
Az első Cooper győzelem - Stirling Moss, 1958. Buenos Aires
 
A második versenyt is Cooper autó nyerte (Monacói Nagydíj), amely már egy új modell, a T-45-ös volt. Miután Moss továbbállt, a Monacói Nagydíj nyerő kocsiját már a francia Maurice Trintignant vezette. A csapat ebben az évben, az először kiírt konstruktőri világbajnokságban a 3. helyen végzett a Vanwall és a Ferrari mögött, összességében 31 ponttal. 

A brit istálló igazi sikerét az 1959-es év hozta meg. Ebben az évben, a Cooper autóiban olyan pilóták ültek, mint Jack Brabham, Bruce McLaren, illetve Rob Walker privát alakulatának egyik Cooperét ismét Stirling Moss vezette. Az autók összesen öt futamon győztek (J. Brabham: 2 ; S. Moss: 2 ;  B. McLaren: 1 győzelem) 
Jack Brabham megnyerte az egyéni világbajnoki címet, Moss a harmadik helyen zárt, így a kis angol csapat felért a csúcsra, és megnyerte a konstruktőrök világbajnokságát. 
A Cooper győzelme, a többi csapatnál komoly műszaki változásokat indított el. Az addigi orrmotoros autókat rövidesen mindenki farmotorossá alakította át. 
 
Jack Brabham - 1960. Zandvoort

A lendület ugyanazzal a modellel (T51) és változatlan pilótafelállással (J. Brabham és B.McLaren) folytatódott 1960-ban is. Az első versenyen, az Argentin Nagydíjon Bruce McLaren diadalmaskodott, míg a harmadik helyen Stirling Moss és Maurice Trintignant osztozkodott. Jack Brabham a szezon közepére érte utol társait, és miután sorozatban öt nagydíjat sikerült megnyernie (már az új modellel, a T53-assal), ez elég volt ahhoz, hogy ebben az évben is elhódítsa az egyéni világbajnoki címet. A csapat szintén duplázott és összességében 48 ponttal nyerte második bajnoki trófeáját.
Ebben az évben már több istálló is megvásárolta Cooper T51-es konstrukcióját, így a csapat elsősorban ebből szerezte meg a versenyzéshez szükséges tőkét.
 Jack Brabham - 1960. Silverstone
 
Az 1961-es műszaki szabályváltozások nem kedveztek a Coopernek. ( a motorok maximális hengerűrtartalmát 2.5 literről 1.5-re csökkentették) A motorszállító Coventry Climax nem készült fel kellőképpen a másfél literes motorok gyártására, így nem tudták felvenni a versenyt a Ferrarival, akik ekkor már a V6-os "Dino" erőforrást már szintén az autó hátuljában helyezték el. A Cooper egyetlen futamgyőzelem nélkül, a negyedik helyet tudta csak megszerezni a konstruktőrök versenyében.
 
Innentől kezdve a csapat hanyatlásnak indult. Brabham 1962-ben saját istállót alapított, így Bruce McLaren lett a csapat az elsőszámú versenyzője, aki a Monacói Nagydíjat megnyerte, és ezen kívül még négyszer állhatott dobogóra. Az összesítésben végül a harmadik helyen végzett Graham Hill (BRM) és Jim Clark (Lotus) mögött, és a konstruktőrök versenyében is ugyanez a sorrend alakult ki. 

A következő két évben a brit alakulat már csak az ötödik helyet tudta megszerezni, a Lotus, a BRM, a Ferrari és az egykori csapattag által alapított istálló, a Brabham mögött. Miután John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült, és édesapját is elveszítette, úgy döntött, hogy eladja a csapatot, amit Chipstead Motor Group vásárolt meg 1965-ben.

Itt kezdte F1-es pályafutását Ron Dennis, aki a későbbi posztumusz világbajnok, Jochen Rindt mérnöke lett. Ebben az időben a legtöbb csapat már átvette a Lotus önhordó (monocoque) karosszériáját, ám Owen Maddock kitartott a hagyományos kasztninál, ami elavultnak bizonyult. 

Miután Derrick White tervező csatlakozott az alakulathoz, a monocoque alváz megalkotásával és az új - a háromliteres motorformulának megfelelő - Maserati motorokkal úgy tűnt, újra éledhet a remény a jobb szereplésre. 1966-ban a Ferraritól átigazolt John Surtees, a Cooper pedig hat dobogós helyezéssel és egy győzelemmel ismét az élmezőnybe került, végül a konstruktőrök versenyén, a Brabham és a Ferrari mögött, az előkelő harmadik helyen zárt. 

Az utolsó futamgyőzelmet a Cooper Maseratival az 1967-es szezonnyitón, Kyalamiban, Rindt csapattársa, Pedro Rodriguez ünnepelhette, másodikként pedig egy Cooper Climax szelte át a célvonalat, egy helyi indulóval, John Love-val a volánnál. Jack Brabham kíváló versenygépével, illetve a Team Lotus Ford motorjaival azonban nem tudta felvenni a tempót a Cooper, így - a pontversenyben jócskán lemaradva - ismét csak egy "bronzéremnek" örülhettek.

Az 1968-as szezonban a BRM V12-es motorral csupán két dobogós helyezésre, és egy konstruktőri hatodik helyre futotta, így az év végén a csapat kiszállt a száguldó cirkuszból. Utoljára Cooper autóval F1-es futamon Vic Elford indult, 1969-ben, a Monacói Nagydíjon. 

A Cooper Formula-1-es eredményei:

A csapat összesen 128 nagydíjon állt rajthoz, 11 pole pozíciót, 16 győzelmet, és 14 leggyorsabb kört szerzett. 58-szor állhatott a Cooper valamelyik versenyzője dobogóra, és összesen 342 pontot jegyez. Az istálló autóival összesen 115 pilóta versenyzett, közülük öten világbajnokok. (Jack Brabham - Cooper, Brabham Repco; Jochen Rindt - Lotus Ford Cosworth; John Surtees - Ferrari;  Phil Hill - Ferrari; Mike Hawthorn - Ferrari)
Az alakulat 26 modellt épített, amiket 13 különböző erőforrás hajtott.

Közúti autójuk, a Mini Cooper keresett és ismert márka lett, és a 60-as évek rally versenyein komoly sikereket ért el.    
 
 
szöveg: FormaNet, Varga Viktória

 

Szólj hozzá

f1 mclaren bruce formula 1 világbajnok cooper stirling ron dennis konstruktőrök charles cooper moss jack brabham