Világbajnok konstruktőrök az F1-ben - 8. rész: Tyrrell
Miután 1969-ben Jackie Stewart megszerezte az egyéni világbajnoki címet, és a Matra konstruktőri világbajnok lett, Ken Tyrrell szakított a Matraval. A franciák a motorok kapcsán sem szerették volna az angoloknak átengedni a dicsőséget, ezért úgy döntöttek, hogy a jól bevált Ford Cosworth motorok helyett, a francia Simca által épített erőforrásokkal folytatják. Ken Tyrrell viszont maradt Cosworth-nál, és csapata 1970-ben, a szezon 11. nagydíján (Kanadában) már Tyrrell Ford Cosworth néven debütált. Jackie Stewart - aki abban az évben a Max Mosley által alapított Marchnál versenyzett - azonnal visszatért előző csapatfőnökéhez, és az istálló legelső F1-es futamán, a Kanadai Nagydíjon ő vezette az első Tyrrell autót.
A helyzet egészen pontosan az volt, hogy a Matraval történt szakítás után Ken Tyrrell a Marchtól bérelt autót (ennek okairól később még szó lesz), így került Stewart a March-hoz de Tyrrell titokban hozzákezdett a saját Formula-1-es autó építéséhez…
Tyrrell 1970-1998A Tyrrell Racing Organisation-t 1958-ben alapította Robert Kenneth "Ken" Tyrrell, a Surrey megyei Ockhamban, és még ebben az évben bemutatkozott a Formula-3-ban. Az első évben még ő maga is versenyzett, de mivel felismerte, hogy tehetsége nem elegendő egy bajnoki címhez, így a következő szezonban, a Formula-Junior kategóriában indított csapatával, már "csak" mint csapatfőnök vett részt a munkákban. Jackie Stewarttal való kapcsolata is ebben az időben kezdődött, miután a fiatal skót versenyzőt leszerződtette.
1965-67 között a BRM-el kooperálva a Formula-2-ben indultak, és ekkor született meg az elhatározás, hogy csapatot indítanak a király-kategóriában.
Ken Tyrrell álmai 1968-ban, a francia olajipari óriás, az ELF valamint a Ford segítségével valósultak meg. A brit csapatfőnök megalakította a Matra International nevű cégét, és alakulatának neve is - a francia kaszniszállító cég nevéből adódóan - Matra lett.
Az 1969-es sikerek után a Matra és Ken Tyrrell útjai különváltak, mivel a Matra a Simca motorokban látta a teljes francia siker zálogát. Tyrrell F1-es költségvetésének legjelentősebb részét a Ford és az Elf állta, és a francia olajipari cégnek a Renault-val olyan megállapodása volt, hogy nem támogat olyan partnert, aki a konkurens Simca-val működik együtt, így a brit csapatfőnök kényszerhelyzetbe került. Átmeneti megoldásként a March kasztniját vásárolta meg, de már ekkor gőzerővel dolgozott Derek Gardnerrel egy saját építésű versenyautón.
1970. szeptemberére elkészült a Tyrrell 001, melyet Ford Cosworth motor hajtott, és az istálló első futamán, a Kanadai Nagydíjon, Jackie Stewart vezette. Az első évben mindössze három futamon álltak rajthoz, de egyet sem tudtak befejezni, kétszer műszaki probléma egyszer pedig baleset miatt. A kezdeti nehézségek ellenére az Elf bizalmat szavazott Tyrrelnek nem hiába, ugyanis 1971-ben a csapat felért a csúcsra.
Jackie Stewart már az első futamon, a Dél-Afrikai Nagydíjon megszerezte a rajtelsőséget, végül a második helyen végzett a ferraris Mario Andretti mögött. (Az Elf Team Tyrrell másik pilótája ekkor az újonc Francois Cevert volt.) Nem kellett sokat várnia az első futamgyőzelemre sem, és már a következő nagydíjon, Spanyolországban a nagyedik rajtkockából indulva Stewart elsőként szelte át a célvonalat, majd a következő versenyen, a káoszos Monacói Nagydíjon rajt-cél győzelemmel folytatta menetelését.
Az 1971-es Monacói Nagydíjon mindössze tíz versenyző látta meg a kockás zászlót, ám Stewart megállíthatatlan volt.
Abban az évben a skót pilóta összesen hatszor tudott győzni, így a March csapatnál versenyző Ronnie Peterson előtt nagy fölénnyel megnyerte második egyéni világbajnoki címét. A csapat a Franciaországban és Németországban kettős győzelmet aratott, és az Amerikai Nagydíjon a csapattárs Cevert is megszerezte első - és egyben utolsó – futamgyőzelmét (miután az élről induló Stewart gumiproblémák miatt visszacsúszott az ötödik helyre). A francia csapattársa, a pilóták versenyében harmadik lett a bajnokságban, míg a csapat - Stewarthoz hasonlóan - meggyőző fölénnyel nyerte meg a konstruktőri trófeát a BRM és a Ferrari előtt. A fölényt mi sem jellemzi jobban, mint hogy egyedül több pontot (76) gyűjtöttek, mint a második és harmadik helyezett összesen (36 és 33). Ez volt az istálló első és egyetlen csapat világbajnoki címe, de további sikerek is vártak még rájuk.
Francois Cevert - 1971, USA GP
A következő év bár a Lotus és Emerson Fittipaldi diadalát hozta, de mind Stewart, mind a brit alakulat az előkelő második helyen végzett a bajnoki tabellán.
Az 1973-as idény a Tyrell számára aztán egyszerre lett sikeres és tragikus is egyben. A gyomorfekélyből felépült Stewart öt futamgyőzelmével és számos dobogós helyezésével visszaszerezte Fittipalditól a világbajnoki címet, amely immár a harmadik volt a skót pilóta gyűjteményében.
Ebben a szezonban három kettős győzelmet is ünnepelhetett az alakulat, de az évadzáró Amerikai Nagydíj utolsó edzésén bekövetkezett tragédia megkeserítette a csapat lenyűgöző szereplését.
Francois Cevert 1973. október 6-án Watkins Glenben egy edzés során kisodródott a pályáról, és halálos balesetet szenvedett. Pontjai az év végén a posztumusz negyedik helyre rangsorolták, a 29 éves korában elhunyt francia pilótát.
Cevert tragédiája után a csapat egyetlen egy autót sem indított az utolsó futamon, ugyanis Jackie Stewart azonnal szögre akasztotta sisakját, és végleg visszavonult.
(Az Amerikai Nagydíj lett volna Stewart 100. versenye a Formula-1-ben)
A Tyrrell végül – tíz ponttal lemaradva a Lotus mögött - a második helyen végzett, és az igazán sikeres korszak itt végleg lezárult.
1974-ben (a későbbi ferraris világbajnok), a dél-afrikai Jody Scheckter és a francia Patrick Depailler vezette az autókat. Az év nehezen indult, de Scheckter a Svéd és a Brit Nagydíjon győzni tudott, és további négy dobogós helyezésével végül a harmadik helyen végzett a pilóták versenyében, de a csapattársnak csak a kilencedik hely jutott. A Tyrell Ford Cosworth legnagyobb sikere pedig a Svéd Nagydíjon megszerzett kettős győzelem volt. Az alakulat bronzérmes lett a konstruktőrök között.
Ezután az istálló lassan visszacsúszott a középmezőnybe annak ellenére, hogy néhány futamot nyerni tudtak.
Izgalmas év volt az 1976-os, miután az alakulat bemutatta a Derek Gardner által tervezett P34-es modelljét, ami a Formula-1 történelmének egyetlen olyan hatkerekű konstrukciója volt, mely el is jutott a rajtrácsig, sőt mi több, a Svéd Nagydíjon kettős győzelmet ünnepelhetett a Scheckter - Depailler páros. Ezzel az egyetlen diadallal, és jó néhány dobogós helyezéssel az év végére a dél-afrikai pilóta a harmadik-, míg csapattársa a negyedik helyen végzett. A Tyrrell csodabogarával együtt a harmadik lett a csapatok versenyében. Ez volt az istálló utolsó dobogós helyezése a konstruktőrök versenyében annak ellenére, hogy ezt követően még 22 évig szerepeltek a száguldó cirkusz porondján. Az év végén Scheckter elhagyta az alakulatot, és a Wolfhoz szerződött.
1977-re Depailler csapattársa - mindössze egy évre - a svéd Ronnie Peterson lett. A mélyrepülés megkezdődött, és az istálló abszolút a középmezőnyben találta magát.
1976 és 1982 között összesen egy futamgyőzelem árválkodott az eredménylistán, melyet 1978-ban Depallier a Monacoi Nagydíjon könyvelhetett el.
A brit alakulat végleg a középmezőnybe süllyedt, és onnan 1998-as végleges kivonulásukig, már soha többé nem tornázta feljebb magát. Ez persze magával hozta az anyagi gondokat is, és amíg a többi istálló turbó motorokra váltott, addig a Tyrrell megmaradt a régi erőforrásainál.
1982-ben Las Vegasban, majd egy évvel később Detroitban, az olasz Michele Alboreto szerezte meg az utolsó futamgyőzelmeket, de ez sem mozdította ki a csapatot a lassú hanyatlásból.
1984-ben az istállót utólag az egész szezonból kizárták, miután ólmot találtak az általuk használt üzemanyagban. 1985-ben a Cosworth motorokat Renault motorok váltották, ám ez eredménytelen próbálkozásnak bizonyult, így két év után visszatértek a brit motorokhoz.
1990-ben Jean Alesi kétszer is második helyen végzett, a Harvey Postlethwaite által tervezett Tyrrell 019-el, ami nagy meglepetés volt a top csapatok számára. Ezt követően újabb motorcserével próbálkoztak elindulni a helyes irányba, előbb a Honda, majd az Ilmor erőforrásai kerültek a Tyrrellekbe, de minden különösebb eredmény nélkül. 1991-ben Stefano Modena által egyetlen dobogós helyet sikerült begyűjteniük Montreálban, az utolsó dobogós helyezést pedig Mark Blundellnek köszönhetően ünnepelhette a brit alakulat.
Blundell a Yamaha motorral hajtott Tyrrell 022-vel, 1994-ben a Spanyol Nagydíjon harmadikként szelte át a célvonalat, és ez volt a legutolsó alkalom, hogy Tyrrell pilóta dobogóra állhatott.
Az utolsó futamgyőzelem - Michele Alboreto, 1983. Detroit
Az anyagi problémák és a sikertelenség ellenére Ken Tyrrell egészen 1998-ig kitartott csapata mellett, mellyel komoly elismerésre tett szert a király-kategória résztvevőitől. A szezont még teljes egészében végigversenyezte, majd eladta az istállót a British American Tobecco amerikai dohánykonszernnek, akik 1999-ben BAR néven, a Tyrrell jogutódjaként indítottak csapatot a száguldó cirkuszban olyan pilótákkal, mint a 2009-es világbajnok, Jenson Button, és a kamikáze akcióiról ismertté vált Takuma Sato. (Az istálló később a Honda gyári csapata lett, majd 2009-ben Brawn GP néven versenyzett egy évig, és mind az egyéni-, mind a csapat világbajnoki címet bezsebelték, majd Ross Brawn továbbadta bajnok csapatát a Mercedes-nek )
Az alapító, Robert Keneth Tyrrell hosszú betegség után, 2001. augusztus 25-én hunyt el.
A Tyrrell Formula-1-es eredményei:
A csapat összesen 430 nagydíjon állt rajthoz, 14 pole pozíciót, 23 futamgyőzelmet (ebből 8 kettős győzelmet), és 20 leggyorsabb kört szerzett. 77 alkalommal állhatott az istálló valamelyik pilótája dobogóra, és összesen 621 pontot szereztek. Ken Tyrell autóival összesen 47 pilóta versenyzett, közülük Jackie Stewart világbajnok lett egyszer a Matrával és kétszer a Tyrrellel, illetve Jody Scheckter a Ferrarival.
Az alakulat 29 modellt épített, melyeket 5 különböző motorszállító által gyártott erőforrás hajtott. Tyrrell autóval négyszer nyertek az USA-ban: kétszer az USA Nagydíjat (Watkins Glen) egyszer a Kelet Amerikai Nagydíjat (Detroit) és egyszer a Las Vegasi Nagydíjat. Duplázni pedig Monacóban, Franciaországban, Kanadában, Németországban, Angliában, Dél-Afrikában, és Svédországban sikerült.
szöveg: FormaNet, Varga Viktória
