Formula album - Kanadai Nagydíj
Az előttünk álló hétvégén a Formula-1 eddigi történetének 42. Kanadai Nagydíja kerül megrendezésre, melynek legtöbbször a Notre Dame szigetén épülő, Gilles Villeneuve-ről elnevezett montreali versenypálya adott otthont.
A legelső Kanadai Nagydíjon azonban még nem ez az utcai és épített pályát ötvöző létesítmény fogadta a mezőnyt, hanem az 1961-ben megnyitott, Torontótól hatvan kilométerre fekvő, Mosport Park. Az állam 100. születésnapja alkalmából (és ezzel együtt a világkiállításra készülve) az akkori vezetők úgy döntöttek, hogy az évforduló méltó megünneplésének egyik szimbóluma lehet, egy Formula-1-es nagydíj megrendezése, így 1967. augusztus 27-én a király-kategória betette lábát a festői szépségű környezetben épült Mosport Parkba. Ettől kezdve, a Kanadai Nagydíj mindössze négyszer hiányzott a versenynaptárból, bár a helyszín időközben változott. 1967-1977-ig nyolc alkalommal a Mosport Park, kétszer a Mont Tremblant versenypálya adott otthont a futamoknak, és bár a versenyzők körében rendkívüli népszerűségnek örvendett az egyszerű vonalvezetésű, ám annál élvezetesebb Mosport Park végül biztonsági okok miatt búcsúzott.
Az első Kanadai Nagydíj – 1967. augusztus 27.
Az 1967-es szezonban nem csak a kanadai helyszín volt az egyetlen új belépő, de a szezonnyitó Dél-Afrikai Nagydíjnak otthont adó Kyalami is ekkor debütált a szériában, méghozzá igen korai időpontban (január 2.), ami után egy négy hónapos szünet következett a soron következő monacói versenyhétvégéig. A 11 versenyből álló idény nyolcadik állomása volt Kanada, és ekkora már kibontakozott, hogy vb cím sorsa a Brabham Repco színeiben versenyző Denny Hulme és Jack Brabham, között dőlhet el.
A kvalifikáción Jim Clark szerezte meg az első rajtkockát, három tizedmásodperccel csapattársa, Graham Hill előtt, és nyolctizeddel az egyik fő rivális, Hulme előtt. Ők hárman indulhattak az első sorból, Jack Brabhamnek pedig csak a rajrács hetedik helye jutott.
Az esős versenyen Clark mindössze a negyedik körig tudta megőrizni elsőségét, mert a harmadik helyről rajtoló Hulme már az első körben egy hellyel előrébb küzdötte magát, majd ezt követően Clark Lotusát is megelőzte, így máris átvette a vezetést.
Kollégája, Jack Brabham sem tétlenkedett, és már a rajt után átugrotta az előle induló Dan Gurney-t (Eagle Weslake) és Bruce McLarent (McLaren BRM), majd a szintén remekül (9. helyről) rajtoló, negyedik helyen álló Jackie Stewartot (BRM), valamint a harmadik helyre visszacsúszó Graham Hillt is megelőzte.
A 90 körös futam nagy részében Hulme és Clark haladt az élen. Az 58. körben köztük is helycsere történt, de a skót versenyző egy motorhiba miatt végül nem csak az időmérőn megszerzett első helyét nem tudta megtartani, de még pontot sem szerzett, így egyre kevesebb esélye maradt a bajnoki trófeáért zajló küzdelemben.
Jim Clark idő előtti kiesésével a két Brabham autóé lett a főszerep, közülük is Jack Brabhamé, aki a Lotus kiesésével egy időben megelőzte csapattársát, és ez után már a leintésig megőrizte első helyét, így végül a hetedik helyről indulva nyerte meg a futamot.
A két Brabham olyannyira elhúzott a mezőnytől, hogy a harmadik helyen célba érő Dan Gurney már egy körös hátrányban volt, a negyedik helyezett Graham Hill pedig már két kört kapott a bajnokság legesélyesebb párosától. A négy versenyzőn kívül a BRM pilótája, Mike Spence, valamint a ferraris Chris Amon szerzett pontot, de mindketten három körös lemaradásban zárták versenyüket.
A 17 fős mezőnyből mindössze 11 pilóta teljesítette a verseny egészét, a kiesők között pedig ott volt többek közt a remekül rajtoló Jackie Stewart is, aki a versenytáv háromnegyedénél műszaki probléma miatt intett búcsút a pontszerzésnek.
A verseny leggyorsabb körét (1:23.1) Jim Clark futotta meg, nem sokkal kiesése előtt, az 54. körben.
Az első montreali Kanadai Nagydíj 1978. október 8.
1977-ben Québec tartomány vezetői a torontói sikereken felbuzdulva úgy határoztak, hogy Montreal mellett, a Notre Dame szigeten létrehoznak egy versenypályát. Az ad hoc jelleggel megépült aszfaltcsík végül olyannyira jól sikerült, hogy 1978-ban már itt rendezték meg a Kanadai Nagydíjat, és az óta csak két alkalommal maradt ki a programból.
Külön motivációt adott a québeci vezetésnek az, hogy a kanadai Gilles Villeneuve 1978-ra szerződést kapott a Ferraritól. Hazai versenyzőnek köszönhetően az első montreali futam rengeteg nézőt vonzott ki a helyszínre, akik végül elégedetten térhettek haza, hiszen Villeneuve a dobogó legfelső fokára állhatott. A kanadai pilóta F1-es pályafutása első futamgyőzelmét szerezte meg hazájában.
Az 1978-as idény 16. vagyis az évadzáró versenye volt a kanadai. Mario Andrettit, és Colin Chapman zseniális „szárnyas autóját”, a Lotus79-et már nem lehetett befogni a bajnokságban, de ez a verseny nem róluk szólt, hanem a Ferrari 312T3-ban ülő, első teljes szezonját teljesítő ifjú kanadai titánról, aki mindaddig csak egy dobogós helyet (Osztrák nagydíj 3. hely) tudott felmutatni a szériában. Sőt az akkor 28 esztendős versenyző olyan vadóc volt, hogy az olasz sajtó már az első évében kritizálni kezdte Enzo Ferrari döntését, és Villeneuve leváltását követelte. Enzo azonban kitartott védence mellett, Gilles pedig haláláig (1982) a Ferrari versenyzője maradt.
Villeneuve az időmérőn a reménykeltő harmadik rajtkockát szerezte meg, két tizedmásodperccel lemaradva a legjobb időt autózó, Lotust vezető Jean Pierre Jarier mögött, és mindössze egy századdal kapott ki a későbbi csapattárstól, Jody Schecktertől, aki ekkor még a Wolf Ford Cosworth színeiben rótta a köröket.
Jarier a szezon utolsó két futamára csatlakozott a brit alakulathoz, miután Ronnie Peterson Monzában életét vesztette, Chapman a franciát ültette a megüresedett ülésbe. A 32 éves versenyző nem volt hálátlan, hiszen a második versenyhétvégén megszerezte a pole-t (ez volt F1-es pályafutásának harmadik, és egyben utolsó rajtelsősége), míg kollégája, a világbajnok Mario Andretti csak a kilencedik helyre kvalifikálta magát, Villeneuve csapattársa, Carlos Reutemann (aki egyébként a bajnokság harmadik helyén állt) pedig a 11. rajtkockából vághatott neki a 70 körös versenytávnak. A 28 autóból mindössze 22 tudott kvalifikálni a futamra.
A start után Jarier szinte állva hagyta a mezőnyt, és egészen a 49. körig magabiztosan vezette a versenyt, de az 50. körben fékhiba miatt búcsút intett az első futamgyőzelem lehetőségének.
Nagyszerűen rajtolt Alan Jones (Williams Ford Cosworth) is, aki az ötödik helyről felugrott a másodikra, így Scheckter és Villeneuve egy-egy helyet visszacsúszott, ám a Williams hamarosan már csak feltartotta két követőjét, és előbb a dél-afrikai, majd a kanadaiak kedvence is sikeres támadást indított Jones ellen.
Ezután a sokkal gyorsabb ferraris hat körön keresztül támadta az immár második helyen autózó Schecktert, aki nem védekezett agresszívan, hiszen ekkor már tudta, hogy a következő évben ő vezeti majd a másik piros autót. Villeneuve így a 25. körben a Lotus nyomába eredhetett, és Jarier műszaki problémája után végül élete első futamgyőzelmét ünnepelhette a király-kategóriában.
13 másodperces lemaradásban Scheckter érkezett másodikként, a dobogó harmadik fokára pedig a 11. helyről rajtoló Reutemann állhatott fel. Pontszerző helynek örülhetett még Riccardo Patrese (Arrows Ford Cosworth), Patrick Depallier ( Tyrell Ford Cosworth), valamint Derek Daly, aki első pontját szerezte a szériában, az Ensing Team versenyzőjeként.
A 22 fős mezőnyből tízen fejezték be idő előtt a versenyt, köztük Emerson Fittipaldi, aki már az első körben a sárban landolt Copersucarjával. A Brabhamben ülő Niki Lauda is csak öt kört tudott megtenni, mielőtt fékhiba miatt kiállni kényszerült, és az utolsó mclarenes versenyét futó James Hunt sem tudott méltó búcsút venni csapatától, mert egy szerencsétlen kicsúszást követően az 51. körben kiesett.
A verseny leggyorsabb körét (1:38.072) a kilencedik helyen célba érő Alan Jones futotta meg a legutolsó körben.
szöveg: FormaNet, Varga Viktória
