A hétvégén megrendezésre kerülő Belga Nagydíj a tradicionális helyszínek közé tartozik, és a legendás Spa-Francorshamps mind a versenyzők, mind a rajongók körében óriási népszerűségnek örvend. Az Ardennekben fekvő versenypálya már a Formula-1 első évében, 1950-ben is szerepelt a versenynaptárban, bár vonalvezetése ekkor még jócskán eltért a napjainkban ismert verziótól.

 Az eredeti - Jules de Their és Henri Langlois Van Ophem által tervezett-  több mint 14 kilométer hosszúságú pálya Francorchamps, Malmedy és Stavelot falvait összekötő közútként működött, és a legelső Belga GP-t 1925-ben futották rajta. Az F1 történelmének első két évtizedében (1950-1970-ig) összesen 18 futamot rendeztek a szélvészgyors, és legalább annyira veszélyes pályán.

A félelmetes Belga pályáról leginkább a hatvanas-hetvenes évek sztárpilótája, a háromszoros világbajnok, Jackie Stewart tud mesélni, és nem csupán azért, mert abban az időben ha valaki autóversenyző akart lenni, akkor kalkulálnia kellett akár a halállal is.

Stewart viszonylag hamar - már második F1-es szezonjában 1966-ban- saját bőrén is megtapasztalhatta  milyen veszélyes sportot is választott, ráadásul éppen a Belga Nagydíjon.

A legendás belga pálya egykoron 8 és ¾ mérföld (14078 méter) hosszúságú volt, fenyvesek között vezető szakaszokkal, ellenőrző pontok nélkül. Az erdők között kanyargó vonalvezetés miatt a versenybírák nem láthatták át a pálya teljes hosszát, így a segélyhívó rendszer sem működött megfelelően.

1966. június 12-én száraz, de borús időben kezdődött meg a verseny, majd hamarosan felhőszakadásba futottak pilóták. Az aszfalt korcsolyapályává változott, és több autó is kicsúszott, de a BRM-el versenyző Jackie Stewart kivételével mindenki nagyobb gond nélkül megúszta a balesetet.

„Az eső iszonyatosan ömlött, és egyszer csak egy vízfalba szaladtunk. Borzalmas látási körülmények között 170 km/h-val közeledtem a Masta Kink-hez, (ez egy gyors bal-jobbos sikán volt- a szerk.) amikor is az autó felúszott a vízen. Először egy távvezetéket ütöttem ki, majd keresztül mentem egy erdészházon, és végül egy farm gazdasági épületének alapja fogott meg. Beszorultam az autóba, miközben a benzintank megrepedt, az üzemanyag pedig beszivárgott a pilótafülkébe. A műszerfal körülbelül 200 méterre volt tőlem összetörve, de az elektromos benzinpumpa ekkor még mindig dolgozott. A kormánykerék beszorult, így nem tudtam kijutni.” - emlékezett Stewart a szerencsétlen esetre.

Néhány másodperc múlva csapattársa, Graham Hill is ugyanazon a helyen csúszott ki, bár kevésbé látványosan mint skót kollégája. Hill még megpróbált visszajutni a pályára, de a rengeteg elvesztegetett idő miatt végül feladta, és talán ez volt Stewart szerencséje. A brit ugyanis észrevette társa autójának roncsát, és azonnal rohant, hogy megnézze mi történt. Mikor felfedezte csapattársa autóját, gyorsan megállapította, hogy igen csak „elhasználódott”. Sikerült a benzinszivattyút leállítania, és hozzákezdett a kiszabadításhoz. Rövidesen csatlakozott hozzá Bob Bondurant is - aki szintén felborult a kanyarban-, és a két pilóta segítségével 25 perc alatt Stewart megszabadult rommá tört kocsijától. (Egy szikra is elég lett volna ahhoz, hogy mindhárman lángok közt végezzék.)

Majd fél óra alatt egy pályabíró sem érkezett segítségül, végül egy néző a pajtából hozott szerszámot, amivel sikerült a kormánykereket kivenni, és kimenteni a versenyzőt. Stewart ruhája teljesen elázott a benzintől, így első dolga volt, hogy megszabaduljon tőlük.

 „Akkor érkeztek meg az ápolók, akik egy meztelen, koszos embert láttak, a hátán egy teherautónyi szénával” - mesélte később a skót.

Mivel nem akart meztelenül utazni, jobb híján visszavette a benzinnel átitatott ruháit, ám a megpróbáltatások a mentő érkezésével még nem értek véget. A mentő elvitte az orvosi központba, ahol éppen egy orvos sem volt, így lerakták a vászon hordágyat a földre, és otthagyták. Végül jött egy másik beteg szállító, és rendőri kísérettel elindultak a kórházba. A mentő azonban lemaradt a felvezető rendőrautótól, és a sofőr nem tudta az utat. Végül a sérült versenyzőt egy magánrepülővel szállították az Egyesült Királyságba.

Stewart néhány borda- és egy kulcscsont töréssel megúszta a balesetet. Egy hónap múlva már újra versenyzett, de viselkedése, és a sporthoz fűződő viszonya megváltozott. Az 1966-os Belga Nagydíjon bekövetkezett események után ugyanis ő lett a legaktívabb és leghangosabb harcosa a biztonságnak.

„Spa után jöttem rá arra, mennyire is veszélyes ez a dolog. Én is, mint a legtöbb versenyző azt hittem ilyen baleset csak másokkal történhet. Azután egyszer csak bekövetkezett. Akkor úgy döntöttem feltétlenül tenni kell azért, hogy a sport biztonságossá váljon.”

(a belga pálya régen)

Stewart ezután a BRM csapatfőnökével, Louis Stanley-vel együtt harcba száll a versenyzők biztonságáért.  Többek közt védőkorlátokért, bukóterek kialakításáért, a biztonsági öv bevezetéséért, és olyan bukósisakok gyártásáért küzdöttek, melyek az egész arcot védik. Ezen kívül a futamokra mindig magával vitt egy orvost, hogy ne ismétlődhessen meg az az eset, hogy egy balesetnél nincs megfelelő orvosi ellátás.

1969-ben a pilóták érdekszövetségével együtt a Belga Nagydíjat is bojkottálták, ami arra kényszeríttette a pálya üzemeltetőit, hogy végre hajtsák a régen aktuális fejlesztéseket.

A skót versenyző kampánya azonban nem rögtön hozta meg az eredményeket, és hosszú évekig még újabb áldozatokat követeltek a korszerűtlen pályák.

Csak az 1966-os Belga Nagydíjat követő öt évben öten vesztették életüket azon 15 pilótából, aki akkor részt vett a versenyen: Lorenzo Bandini ( Monaco-1967) , Jim Clark ( Hockenheim- 1968) , Mike Spence ( Indianapolis- 1968) , Jochen Rindt ( Monza-1970) és Jo Siffert ( Brands Hatch-1971)

Jackie Stewart több mint egy évtizedes autóversenyzői pályafutása alatt összesen 57 (!) barátját, kollégáját veszítette el, és végül a király-kategóriának is egy tragédia miatt fordított hátat. 1973-ban a szezonzáró Amerikai Nagydíjra a Tyrell színekben versenyző skót már világbajnokként érkezett, és éppen 100. nagydíjára készült. Az utolsó edzésnapon azonban csapattársa, Francois Cevert halálos balesetet szenvedett, Stewartot annyira megrázta barátja halála, hogy azonnal szögre akasztotta sisakját.

 A háromszoros világbajnokot 2001-ben az autósportért tett szolgálataiért lovaggá ütötték.

 „Ha van valami hagyatékom a sportban, az remélem az, hogy igyekeztem minél többet tenni a biztonságért, mert amikor én kezdtem Forma-1-es pályafutásomat, a biztonság terén pokoli állapotok uralkodtak.” (Sir Jackie Stewart)

FormaNet, Varga Viktória