A britek első világbajnoka - In Memoriam Mike Hawthorn
A britek első Formula-1-es világbajnoka, Mike Hawthorn 1958-ban, egy tragédiákkal teli szezonban szerezte meg első, és egyetlen bajnoki trófeáját a Ferrarival. Bajnokként azonban nem sok időt kapott a sorstól. Éppen 52 évvel ezelelőtt tragikusan fiatalon, mindössze 29 évesen életét vesztette egy közúti balesetben. Formula-1-ben töltött évei alatt összességében 45 nagydíjon állt rajthoz, és ez alatt egy világbajnoki címet, három futamgyőzelmet, és 18 dobogós helyezést szerzett.
John Michael Hawthorn 1929. április 10-én született Mexborough-ban, és ahogyan az többnyire lenni szokott, már gyermekként az autósportok megszállottja lett, hiszen mérnök édesapja nem csak rajongott az autó-motor sportokért, de sikeres motor műhelyet is vezetett. A kis Mike rendszerint ott töltötte minden szabadidejét, és amikor nyolc évesen édesapja elvitte a közeli Brooklands versenypályára, máris megpecsételődött a kisfiú jövője. 17 évesen az iskolát is otthagyta, helyette inkább beállt tanoncnak egy műhelybe, és ebben az időben már saját motorjával, egy 350 köbcentis BSA-val versenyeken is elindult. Az iskolapad felé még tett egy rövid kitérőt, és (nyilván szülői nyomásnak engedve) mérnökhallgató lett, ám végül mégis a versenyzés diadalmaskodott.A mindig csokornyakkendőben versenyző brit pilóta 23 évesen, egy Cooperben debütált a király-kategóriában, az 1952-es Belga Nagydíjon, és rögtön az első futamán pontot szerzett, méghozzá egy előkelő negyedik helyezéssel. Egy hónappal később, a Brit Nagydíjon pedig már a két Ferrari mögött (Alberto Ascari, Piero Taruffi) ért célba, így hazájában ünnepelhetett először a dobogón. Első évében ötödik helyen zárta a bajnokságot, így nem is meglepő, hogy a Jaguár és a Ferrari is szerződést ajánlott neki. Hawthorn az utóbbit választotta.
Enzo Ferrari versenyzőjeként a következő évad ötödik nagydíján, a Francia Nagydíjon szerezte meg F1-es pályafutásának első futamgyőzelmét, ezen kívül még két dobogós helynek örülhetett Németországban és Svájcban. A bajnokságot végül a negyedik helyen zárta Alberto Ascari, Juan Manuel Fangio és Giuseppe Farina mögött.
1953. Francia Nagydíj - Hawthorn és Fangio
1954-ben Fangio megállítatlan volt, Hawthorn pedig ismét csak egy futamgyőzelmet tudott bezsebelni (Spanyol Nagydíj). Monzában és Silverstone-ban második lett, így az összesítésben ismét feljebb tornázta magát, és bár Fangio majdnem dupla annyi pontot szerzett a szezonban, de csapattársától, a második helyezett, José-Froilan Gonzaleztől a brit mindössze fél ponttal maradt el.
Ebben az évben Szirakúzában egy balesetben súlyos égési sérüléseket szenvedett, ráadásul édesapját is elveszítette, aki autóbalesetben hunyt el. A pilóta már ekkor elgondolkodott, hogy felhagy az autóversenyzéssel, és édesapja műhelyét vezeti tovább, ám végül letett erről a tervéről.
Az 1955-ös évad szintén tragikusan sikerült számára. A szezon második nagydíján, a Monacói Nagydíjon állt először rajthoz egy Vanwall volánja mögött, mellyel már a 22. körben kiesett, a következő versenyen Belgiumban pedig még hamarabb feladni kényszerül a futamot. A Belga Nagydíj után egy héttel, a Jaguárral indult el a LeMans-i 24 órás viadalon, és bár a versenyt óriási fölénnyel nyerte a csapat, ám Mike-nak az autósport történelmének legnagyobb tragédiáját kellett közvetlen közelről végignéznie, ráadásul sokáig őt hibáztatták a történtek miatt.
Történt ugyanis, hogy az élen haladó Hawthorn egy hirtelen mozdulattal vágott saját boksza elé (ekkor még nem volt elválasztva a pálya a „bokszutcától”), melyre a mögötte érkező honfitársa, Lance Macklin már nem tudott időben reagálni. Az Austin Healey megcsúszott, a harmadikként érkező mercedeszes Pierre Levegh hátulról beleszáguldott, majd lángokba borulva a nézők közé csapódott. Hawthorn nem akarta folytatni a futamot, sőt kiszállt autójából, és azt mondta, hogy soha többé nem versenyzik. A csapat azonban jobb belátásra bírta a sokkot kapott pilótát és végül csapattársával, Ivor Buebbal magabiztos győzelmet arattak. Az évad hátralévő három versenyén ismét Ferrariban harcolt, de legjobb eredménye is mindössze egy hatodik hely volt.
1955- LeMans-i tragédia
A következő évben sem jöttek a sikerek. Mindössze három versenyen állt rajthoz a király kategóriában, és összességében négy pontot gyűjtött, amit az Owen Racing Maseratijával elért harmadik helyének köszönhetett (Arganetín Nagydíj).
1957-ben aztán újra Enzo Ferrari csapatát erősítette, honfitársával és barátjával, Peter Collins-szal, valamint Luigi Mussóval együtt. A szezon nem indult fényesen Hawthorn számára, de a versenynaptár nyolc nagydíjából kétszer azért felállhatott a dobogóra. A Brit Nagydíjon harmadik-, az azt követő Német GP-n pedig második lett. Összesen 13 pontot gyűjtött, ami a bajnoki tabella negyedik helyére volt elegendő. Év közben a Jaguárral részt vett a Sebringi 12 órás versenyen, ahol harmadikként ért célba.
Az 1958-as esztendő aztán meghozta számára a sikereket, de egyben a pályafutása végét is. Ugyanis az évad tele volt tragédiákkal. Hawthorn mindkét csapattársát elvesztette: Luigi Musso a Francia Nagydíjon, Peter Collins pedig egy hónapra rá, a Német Nagydíjon szenvedett halálos balesetet.
Barátok és csapattársak: Mike Hawthorn és Peter Collins
A jó barátját elvesztő brit pilótát olyannyira megviselték a történtek, hogy már a szezon közben szögre akarta akasztani sisakját. A csapat rábeszélésre, és barátja iránt érzett tiszteletből mégis befejezte amit elkezdett, és bár a szezon végén mindössze egy futamgyőzelem szerepelt neve mellett (míg legfőbb riválisa, Stirling Moss négy versenyt is megnyert), de öt második- és egy harmadik helye elég volt ahhoz, hogy egy ponttal a Vanwall volánja mögött ülő Moss fölé kerekedjen.
A két versenyző közti párharc a bajnokság utolsó versenyéig kiélezett volt, nem mellesleg Hawthron éppen legfőbb riválisának köszönhette bajnoki trófeáját. Portugáliában ugyanis kis híján kizárták a versenyből, amiért a menetiránnyal szemben haladt a pályán Ferrarijával. A Pillangóként is becézett pilótának ugyanis az utolsó körben lefulladt a kocsija, és mivel arra lejtett az út, így abba az irányba próbálta beindítani. Szerencséjére egyik kollégája elmesélte a szervezőknek, hogy a szabálytalanság tulajdonképpen nem a pályán, hanem mellette történt, így Hawthornt végül visszakapta második helyét. A bizonyos kolléga pedig nem más volt, mint nagy rivális, Stirling Moss.
Mike Hawthorn, és a rendkívül sportszerű Stirling Moss
Mike Hawthorn 42 ponttal (Stirling Moss 41 pont) tehát megszerezte első, és egyben utolsó világbajnoki címét, és bár a maranellóiak szívesen látták volna még versenyezni őt a vörös paripában, ám a 29 éves bajnok, a szezonzáró futam után bejelentette, hogy végleg felhagy a versenyzéssel.
Barátnőjével, a modellként dolgozó Jean Howarth-tal már az esküvőjüket tervezték, de a nyárra időzített nagy napra már nem került sor. Az októberben begyűjtött bajnoki cím után három hónappal, 1959. január 22-én, Guildford mellett, Jaguárjával balesetet szenvedett. A baleset pontos okai nem tisztázottak, de mind a nagy sebességnek, mind pedig a rossz időjárásnak főszerepe volt a közúti tragédiában.
John Michael Hawthornt 1959. január 28-án helyezték örök nyugalomra Farnhamben.
szöveg: FormaNet, Varga Viktória
