Ének az esőben, avagy az FIA korlátozhatná az esőt a futamokon
A tegnapi Kanadai Nagydíj esőfelhői, illetve az azokból hulló nagymennyiségű csapadék nem csak megkeverte a lapokat, de minden idők leghosszabb nagydíját eredményezte. Nincs is ezzel semmi baj, hacsak nem az, hogy több mint két órán keresztül várakozott csapat, pilóta és néző, hogy újra elrajtoltassák a mezőnyt.
Felmerül egy nagyon fontos kérdés, mégpedig az, hogy mi lett volna, ha az eső még néhány óráig nem áll el? Amire valljuk be, volt némi esély. Nem kétséges, a futam a sötétedéssel együtt véget ért volna úgy, ahogy azt a piros zászlóval megszakították. A sorrend pedig felezett pontokkal a futam felfüggesztésének időpontjában meglévő sorrend marad.
Ezért nem biztos, hogy érdemes lett volna áthurcolkodni a csapatoknak a tengeren túlra, mert bár ebben az esetben most Kamui Kobajasi élete legjobb eredményének örülhetne, de nem valószínű, hogy felhőtlenül boldogan távozott volna az egyébként tehetséges kis japán.
Hogy is van az, hogy egy eső felülírhat mindent, és dollármilliók elköltése válhat feleslegessé egy olyan természeti jelenség okán, ami bárhol, bármikor előfordulhat?Arról nem is beszélve, hogy a csapatok, a pilóták, és a szurkolók csalódottsága egy futam végleges felfüggesztése kapcsán, pénzben kifejezhetetlen. Vajon ez az egyetlen megoldás? Szem előtt tartva a legfontosabbat, a pilóták biztonságát, kijelenthetjük, hogy nem.
Régen is voltak esős futamok, sőt ennél jóval extrémebb körülmények is nehezítették az akkori versenyzők életét.
Gondoljunk bele, ha beülünk az autónkba, és leszakad az ég, attól még folyatjuk utunkat, csak óvatosabban vezetünk, és lassabban érünk el a célhoz. Ez a lehetőség a Formula-1-es pilótáknak is megadatik. Ráadásul a mezőny hozzáállása az esős futamokhoz nem egységes. Van aki katasztrófaként éli meg (általában az élen álló versenyző, aki ugyan sokkal többet lát riválisainál, viszont sokkal több a veszítenivalója), és olyan is akad, aki számára nem jelent gondot a folytatás.
Ezek a fiúk többek között attól is profik, hogy a határon autózzanak a legjobb eredményért, és ha alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, akkor arra is képesek legyenek.
Ebben természetesen a versenyigazgatóság a segítségükre lehetne, a csapatok felé jelezve a nagyobb vízátfolyásokat, amit az istállók közölnek a rádión. Innentől a pilóta döntése a helyesen megválasztott sebesség, a kanyarvétel, a féktáv, és úgy általában a vezetési stílus. Ez ráadásul lehetőséget adna a bizonyításra, a gyengébb autóban ülő, ám tehetséges pilóták számára.
Ha már a vízátfolyásoknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy mit is keres a pályán az a rengeteg víz? És ez innentől kezdve tájépítészeti kérdés.
Az FIA az utolsó csavarig mindenre odafigyelve szabványokat fogalmaz meg, és hoz róluk kötelező érvényű döntéseket. A pályákat is egy műszaki szemle alapján veszik át, és adnak versenyengedélyt, de valahogy a hatékony csapadékvíz elvezetésről elfeledkeznek. Tegnap megdöbbentő volt annak látványa, hogy a pályamunkások sepregetve igyekeztek a vizet a csatornák felé terelni, mely csatornák az alulméretezettség miatt képtelenek voltak elnyelni a leömlő csapadékot. Pedig ez a dolog legalább annyira fontos lenne, mint a megfelelő bukótér, vagy az előzési zónák kialakítása.
Ráadásul ennek megvalósítása nem túl nehéz feladat, hiszen a vizet még kérni sem kell, hogy arra folyjon, amerre lejt a terep. Ezt szem előtt tartva pedig ha kell, akár ciszternák kialakításával, beépített szivattyúk segítségévek, aktív vizelvezetéssel el lehet tüntetni a vizet a pálya felületéről. Erre az FIA esetleg kötelezhetné a rendezőket, és némi számítás (az előforduló legnagyobb csapadékmennyiséget figyelembevéve) és tervezés után (olcsóbban, mint egy újraaszfaltozás) meg lehetne építeni a csapadékmentesítő rendszert.
Ez talán ésszerűbb lenne, mint Ecclestone mesterséges eső ötletének megvalósítása.
Szöveg: FormaNet, Varga Viktória
