Négy nap a Johnnie Walker és a McLaren vendégeként
Egy felejthetetlen élményben volt részem mikor én, Simon Péter és egy másik srác, Balogh Péter egy nyereményjáték szerencsés nyerteseiként kijutottunk Angliába a McLaren Technology Centrebe (MTC), a bedfordi versenyzői iskolába, és Silverstone-ba.
0. nap:
Hétfőn indultunk, egyben ez volt életem első külföldi útja is, közepes angol nyelvtudással kicsit tartottam is tőle. A reptéren a Johnnie Walker emberei vártak, egy mikro busszal vittek a hotelbe, ami enyhén szólva meseszép volt és minden nap sikerült eltévedtem benne. Négycsillagos luxuskastély Daventryben, a Fawsley Hall Hotel. Este a cinema teremben egy welcome drinkkel fogadtak, amit egy vacsora követett.
Hétfőn indultunk, egyben ez volt életem első külföldi útja is, közepes angol nyelvtudással kicsit tartottam is tőle. A reptéren a Johnnie Walker emberei vártak, egy mikro busszal vittek a hotelbe, ami enyhén szólva meseszép volt és minden nap sikerült eltévedtem benne. Négycsillagos luxuskastély Daventryben, a Fawsley Hall Hotel. Este a cinema teremben egy welcome drinkkel fogadtak, amit egy vacsora követett.
1. nap:
Reggel korán keltünk, kaja után indultunk is Wokingba, a MTC-be. A Forma-1-et körülbelül az anyatejjel együtt szívtam magamba és hamar függővé is váltam. Tizenegy éves korom óta nagy Mika Häkkinen és McLaren szurkoló vagyok és hihetetlen, hogy kijutottam a szentélybe. Mikor leszálltunk a buszról kamerások és fényképészek hada fogadott. A bejárat után sorban voltak kiállítva a legrégebbitől a legújabb versenyautókig. Amíg mellettük mentünk végig libabőrös voltam, szinte el sem hittem, hogy itt vagyok. Mikor megérkeztünk csoportokra osztottak minket (kb. 20-an voltunk, más országok nyerteseivel). Miután átöltöztem a versenyzői overálomba, kipróbálhattam a Batak nevű reflexteszt gépet, elsőre 45 pontot sikerült begyűjtenem, ami egy világos szobában kezdőként nem is volt rossz. Nem sokkal később egy hölgy kísért a mérnökökhöz, ahol beleülhettem egy Forma-1-es autóba. Csodálatos érzés volt beszíjazva ülni a McLarenben, ráadásul a mérnök szerint tökéletesen illeszkedtem bele. Ezt követően Indy Lall mérnökkel beszélgettem, amit egy interjú követett. Gyors átöltözés után következhetett az egészségügyi felmérés. Vérnyomásmérés, vizelet és látás, valamint pár egyéb vizsgálat után következett a fittségi felmérés. Mindenféle gyakorlatot kellett elvégeznünk, mondanom sem kell rendesen megizzasztottak.
Reggel korán keltünk, kaja után indultunk is Wokingba, a MTC-be. A Forma-1-et körülbelül az anyatejjel együtt szívtam magamba és hamar függővé is váltam. Tizenegy éves korom óta nagy Mika Häkkinen és McLaren szurkoló vagyok és hihetetlen, hogy kijutottam a szentélybe. Mikor leszálltunk a buszról kamerások és fényképészek hada fogadott. A bejárat után sorban voltak kiállítva a legrégebbitől a legújabb versenyautókig. Amíg mellettük mentünk végig libabőrös voltam, szinte el sem hittem, hogy itt vagyok. Mikor megérkeztünk csoportokra osztottak minket (kb. 20-an voltunk, más országok nyerteseivel). Miután átöltöztem a versenyzői overálomba, kipróbálhattam a Batak nevű reflexteszt gépet, elsőre 45 pontot sikerült begyűjtenem, ami egy világos szobában kezdőként nem is volt rossz. Nem sokkal később egy hölgy kísért a mérnökökhöz, ahol beleülhettem egy Forma-1-es autóba. Csodálatos érzés volt beszíjazva ülni a McLarenben, ráadásul a mérnök szerint tökéletesen illeszkedtem bele. Ezt követően Indy Lall mérnökkel beszélgettem, amit egy interjú követett. Gyors átöltözés után következhetett az egészségügyi felmérés. Vérnyomásmérés, vizelet és látás, valamint pár egyéb vizsgálat után következett a fittségi felmérés. Mindenféle gyakorlatot kellett elvégeznünk, mondanom sem kell rendesen megizzasztottak.
Ebéd után körbevezettek a gyárban, sajnos itt csak a hivatalos fényképészek készíthettek fotókat, érthető okokból. Sok érdekes dolgot láthattunk és hallhattunk. Többek között Ayrton Senna 1500 lóerős versenyautóját, a narancssárga Can-Am autót, ami olyan hangos, hogy mikor a tesztpadon beröffentették, leestek a lámpaburák. A McLaren alapszíne alapból a narancs, és ezt Bruce bácsi jól kitalálta, mert akkor még fekete-fehér tévén láthatták a nézők a Forma-1-et, így ezzel a színnel még egy ilyen tévén is sokkal jobban felismerhető volt az autó, ami rengeteg szurkolót hozott a csapatnak.
Láthattuk a jövő évi autó alapjait (mondták, hogy jövőre nagyon jó lesz az autó) a szélcsatorna makettet és sok-sok érdekes dolgot. A ’mozi szobában’ videókat néztünk, amiben bemutatták a McLaren Groupot. Elmondták, hogy a McLaren célja nem a pontszerzés és a dobogós helyek, hanem csakis a győzelemre törekszenek.
A nap végén visszautaztunk a hotelba. Még reggel le kellett adnunk a menüsort, amin kiválasztottuk mit szeretnénk enni. Mivel az ételeknél angolul nem igazán tudtam mi micsoda, így találomra választottam ki az étlapról. A legjobb az volt, hogy mikor kihozták, néha még evés közben sem tudtam pontosan mit is eszek, de pazar ételek voltak.
2. nap:
A második nap szintén nagy nap volt, koránkelés és reggeli után (ahol nagy csodálkozásomra a pincérlány magyarul kérdezte meg mit szeretnénk) elindultunk Jonathan Palmer versenyzői iskolájába, ahol a versenyzői eligazítás után két csoportra osztottak bennünket (Team Hamilton és Team Button). Minden kategóriának megvolt a maga versenypályája, ahová buszokkal vittek ki.
A második nap szintén nagy nap volt, koránkelés és reggeli után (ahol nagy csodálkozásomra a pincérlány magyarul kérdezte meg mit szeretnénk) elindultunk Jonathan Palmer versenyzői iskolájába, ahol a versenyzői eligazítás után két csoportra osztottak bennünket (Team Hamilton és Team Button). Minden kategóriának megvolt a maga versenypályája, ahová buszokkal vittek ki.
Itt rögtön beledobtak a mélyvízbe, elsőként egy 4 literes, V8-as, 420 lóerős BMW M3 GTP fenevadat adtak a fenekünk alá, aminek 300 km/h körül volt a végsebessége. Életem legelső versenyzői élményére 25 évet kellett várnom, de megérte. Először azt hittem gondot fog okozni a jobbkormányos autó, de szerencsére nem. Minden kategóriában 6 kört vagy 10 percet mehettünk a pályán, mellettünk egy instruktorral, akivel rádiókapcsolatban voltunk. Amikor letelt az első etap, egy újabb 6 kört vagy 10 percet kaptunk a pályán, amikor az oktatók már nem szólaltak meg, és a saját tempónkban mehettünk. Erről már belső kamerás felvételek is készültek, amit meg is kapunk a telemetria adatokkal együtt. Csodálatos érzés volt, ahogy ráléptem a gázra és már tapadtam is az ülésbe. Nyomtam neki, ahogy a csövön kifér, a kanyarokban csikorog a gumi, az utastérben végig gumiszag. Sokszor el is indult a kocsi fara, de nem volt nehéz korrigálni. Mindig azt gondoltam nehéz az ilyen fenevadakat kordában tartani, de nem. A következő autó, amit alánk raktak az egy Caterham 7-es volt. Ez már kézi váltós elektronika nélküli autó volt. Ezt már könnyebben lehetett csúsztatni a kanyarokban, a kerekek is blokkoltak néha, amit nagy füstfelhő követett. Szinte a földön ültünk benne, és mivel nyitott kocsiról van szó, megtapasztalhattuk milyen az, mikor a sisak plexijének csapódnak a kavicsdarabok.
Ebéd után egy 265 lóerős, 3 literes, V6-os Jaguar Le Mans kategóriájú autóval versenyeztünk. Mikor ráléptem a gázra, mikor mögöttem ordított a motor, mikor hihetetlen sebességgel rongyoltam bele a kanyarokba arra gondoltam soha többé nem akarok mást csinálni, csak versenyezni. Fantasztikus élmény volt. Többször is mondta az oktatóm, hogy nem szeretne többet a fékre lépni (az ő oldalán is voltak pedálok).
Ezt követően egy újabb versenyzői eligazítás következett, a formula autók előtt. Szintén 3 literes, V6-os, 250 lóerős Formula Jaguar kormányváltóval. Értelemszerűen itt már nem ülhetett mellettünk az oktató, és még rádióösszeköttetés sem volt. Mikor kitolták a kocsikat a boxokból, elkezdett cseperegni az eső, az oktatók nagy örömére, szinte ujjongtak és mondták: sajnáljuk srácok, de csak slick gumikkal tudunk szolgálni. Beültünk a versenygépekbe, kigurultunk a boxutca végére, és vártuk, hogy a piros lámpa zöldre váltson. Mikor odaléptem a gázra, az valami fantasztikus érzés volt. Teljesen az ülésbe tapadtam, a menetszél jobbra-balra próbálta eltolni a sisakomat, mikor váltottam a fejem előre-hátra bólintott… igazi versenyzőnek éreztem magam. Egy álmom vált valóra, formula autóval versenyezhettem. Még most is alig hiszem el. Mindig annyira nyomtam neki, amit csak bírt az autó. Az egyenes után közeledtem a kanyar felé. Az átlagember azt hinné, ilyen nagy sebességgel nem veszi be a kanyart. Mikor beletapostam a fékbe, először én is azt gondoltam nem fogok bekanyarodni, de az autó mégis befordult hihetetlen sebességgel. Teljesen betapadt az autó. Érezni, ahogyan működnek az aerodinamikai elemek, az valami fantasztikus érzés… megfizethetetlen élmény.
Pár embert sikerült is megelőznöm, sokszor a szélárnyék adta előnyöket kihasználva. Volt egy kicsit necces előzés is, mert gondoltam, hogy az előttem haladó nem figyeli a visszapillantót, sokat nem is lehetett benne látni. A kanyar előtt épphogy befértem és sikerült elmennem mellette. Aztán egyre jobban kezdett cseperegni az eső. Mikor még szembe is sütött a nap és a pálya felső részén kissé eleredt az eső, szinte semmit nem láttam, a fordulatszámmérőre hiába is néztem, örültem, hogy a pályából láttam valamit. Akkor sokan megforogtak, szerencsére nekem egyetlen autóval sem sikerült kicsúsznom vagy megpördülnöm. Mikor leintettek mindenkit ki sem akartam szállni az autóból.
Levezetésként egy kis gokart következett. Tudtam, hogy nem tehetek benne kárt, így itt végig a határon autóztam, el is kalapáltam mindenkit. A kanyarokat sokszor csak csúszva vettem be, szinte a falakat érintve száguldottam a pályán.
3. nap:
A harmadik nap egy nagy nap volt. Kiderült ki vezethette a McLaren Formula-1-es autót. Reggel indultunk a brit autóversenyzés Mekkájába, Silverstone-ba. Először egy bójákból kirakott pályára vittek, ahol Renault Cliokkal kellett minél gyorsabban körbemenni a pályán, természetesen, ha bóját érintettünk időbüntetés járt érte. Először egy oktató mutatta be merre is kell menni, mi a pálya szélén figyeltük. Mire körbeért a pályán, el is felejtettük, hogy is van pontosan az útvonal. Aztán beültünk a kocsikba, mehettünk egy gyakorló kört az oktató mellett, a következő viszont már mért kör volt. Összesen két mért kört mentünk, aztán mindenkit körbevitt az oktató, hogyan is kellett volna menni. Mondanom sem kell végig csikorogtak a gumik, és kapaszkodni sem ártott.
Élményautózás után sisakot, kesztyűt és tűzálló maszkot kaptunk, majd beültünk a Formula Silverstone autókba. Ez hasonló volt mint az előző napi formula autó, annyi nehezítéssel, hogy kézi váltós és kuplungos volt. A váltó nagyon rövid úton járt, és annyira lötyögött, hogy alig lehetett megtalálni, épp hányasban is vagyok. Pontosan nem tudom milyen motor volt benne, de szerintem erősebb mint a Formula Jaguaré (vagy csak jobban mertem nyomni neki) Keményebben lehetett érezni a G-erőket a kanyarokban, jobban rázott, de fantasztikus élmény volt. Ezzel is elég nagy sebességgel lehetett befordulni a kanyarokban. Sajnos nem igazán lehet leírni ezeket az érzéseket, aki teheti próbálja ki. Először felvezető autó mögött tettük meg az első kört, aztán a saját tempónkban. Leintés után visszamentünk a boxba, aztán instruktorok jöttek oda hozzánk, kb. ilyen mondatokkal: én a Becketts kanyarban állok. Ne hosszan fékezz, hanem essél be a kanyarba, és keményen taposs a fékbe. Aztán jött még egy: a Brooklands kanyar előtt engedd be tovább a kocsit és később fordulj be. Pár perc után újból a pályára engedtek minket.
Néhány kör után furcsa zajokra és szagokra lettem figyelmes. Először azt hittem, a váltóval van valami gond, de nem. A Brooklands kanyarban egyszer csak valami eltört a felfüggesztésnél, megpördültem, majd kicsúsztam. Gyorsan újraindítottam a kocsit és továbbhajtottam, majd a boxba érkezéskor láttam, hogy a bal első szárny oldalsó véglapja a földön van, mikor kiszálltam pedig láttam, hogy a baloldali része a kasztninak szintén a földet súrolja. Pár körrel később a többieket is leintették.
Száguldozás után felmentünk egy terembe, megérkezett Mika Häkkinen is. Beszélt pár percet, majd kiválasztották közülünk a legjobb 3 pilótát, akik tovább versenyezhettek. Újra lementünk a boxba, és egy C63-as AMG V8-as, 6,3 literes Mercivel Mika körbevitt mindenkit a pályán. Szinte minden kanyarban driftelt, füstöltek a gumik, mi pedig alig bírtunk az ülésben maradni. Pár kör után lángoló fékekkel érkezett meg a boxba, állandóan hűteni kellett a kocsit, annyira túrta neki. Még kereket is kellett cserélni, mert elkoptak a gumik. Elég közvetlen embernek ismertem meg, beszélgetni és viccelődni is lehetett vele. Még közös képet is csináltunk, ami a szobám falára fog kikerülni. Kérdeztem, hogy csinálhatnánk-e egy fotót, majd keményen megveregette a vállam, és azt mondta persze. Egy képet is vittem, amire autogramot kértem. Még 1990-ben készült a kép, egy formula 3-as versenyen, Schumacherrel fényképezkedtek. Egy darabig nézegette is a képet…
Volt egy másik 2 üléses autó (nem tudtuk a nevét) amivel a szerencsés három kiválasztott száguldozhatott, és Mika is körözgetett vele. Később megérkezett Hamilton is, és bemehettünk a McLaren boxba is, a mérnökök közt mászkálhattunk és olyan közel mehettünk az autóhoz és mindenhez amennyire csak akartunk. Ment pár kört a pályán, majd lehúzták a box rolóját és eldöntötték ki vezetheti az F1-es gépet. Ráragasztották a győztes nevét az autóra, mint a nagyoknak, majd kitolták a kocsit letakarva. Hakkinen az overalját húzogatva (kicsit látva hogy pocakos) Hamilton viccesen meg is jegyezte: nem vagy valami fitt Mika. Aztán lehúzták a takarót a kocsiról, és kiderült ki lehet a szerencsés. Egy szerb srác, Djordje Simic neve díszelgett a kocsin. Örült is neki rendesen, de ki ne örült volna egy ilyen lehetőségnek. Amíg felkészítették őt, mi autogramokat kaptunk és fényképezkedhettünk a két nagy pilótával. Nem sokkal később Djordje beindította a McLarent, majd kigurult a boxból. Mikor körbeért, halljuk hogy jön a célegyenes felé. Pár mérnök mellett álltam, és ők is tudták a kocsi hangjából, hogy nagy sebességgel száguld, izgulva mondták is maguk közt, hogy nagyon gyors, lassítania kellene. Szerencsére tökéletesen vette a kanyarokat, és 270 km/h-ig meg sem állt. Pár kör megtétele után visszagurulva a boxba Hamilton megköszönte neki, hogy nem törte össze a 2008-as világbajnoki autóját. Egy hatalmas élmény volt számára, mondta, hogy teljesen belepréselődött az ülésbe, hihetetlenül gyors és megbízható az autó.
Azt hiszem, mindannyiunknak egy felejthetetlen pár napban volt részünk. Sokan, többek közt én is gyerekkor álmainkat élhettük meg. Sosem fogom elfelejteni…
A nap végén, hazafelé az úton a hotel felé, a mikrobusz sofőrének mondtuk, amit nekünk mondtak mindig a kanyar után: more power, more power, full power. Az egyik koordinátorunk meg is jegyezte: látom azért sikerült tanulni valamit az elmúlt pár napban. Este vörös szőnyeggel vártak minket az after partin. A teremben még egy Forma-1-es autót is kiállítottak, Button és Hamilton sisakja mellett. Vacsora után ajándékosztás, majd megérkezett a Johnnie Walker mentora. Négy whiskyt hozott, majd nagy vonalakban elmesélte a Johnnie Walker történetét, és mindegyikből kaptunk kóstolót. Mindet másféleképp kellett meginnunk, érdekes módszerekkel, a Black Lablet szobahőmérsékleten a Gold Labelt lehűtve étcsokival. A fénypont a Blue Label volt amit jeges víz után tisztán ittunk. Az este egy after partival folytatódott, ahol megünnepeltük ezt az elmúlt csodálatos pár napot.
Hajnali fél 4-kor indultunk hazafelé, és a hab a tortán az volt, hogy a repülőről láthattam a kedvenc versenypályám is, a belga spa-i pályát. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer élőben láthatom a legendás Eau Rouge kanyart…
Ezzel a cikkel szeretném megköszönni a Johnnie Walkernek, hogy megvalósíthattam a gyerekkori álmom…
Simon Péter
forrás: motorsportal.hu további képgaléria ITT
