Hétvégén öt év után első alkalommal tér vissza a királykategória az USA-ba, a Herman Tilke által megálmodott, az előzetes várakozások szerint igen izgalmasnak ígérkező, austini Circuit of the Americas nevet viselő aszfaltcsíkra. Az amerikai nagydíjak sikerességével kapcsolatban vannak szkeptikusok, ami nem is meglepő, hiszen ha visszatekintünk, a királykategória történelmében bizony bőven találni nem túl sikeres USA Nagydíjakat.

Bár indianapolisi 500 mérföldes verseny, Indianapolisi Nagydíjként már a kezdetektől, 1950-től része volt a versenynaptárnak, az USA Nagydíj csak 1959-ben került be a programba, a debütálás helyszíne Sebring volt. December 12-én, a szezonzáró nagydíjként debütáló futam rendezésének színvonala hagyott némi kivetnivalót maga után, ennek köszönhetően a mezőny többé nem tért vissza a repülőtéren kialakított floridai pályára. 

A Cooper-Climaxban ülő, 10. rajtkockából induló, 22 esztendős Bruce McLaren itt szerezte meg első győzelmét, és ezzel a széria legfiatalabb futamgyőztese lett. A 42 körös versenyt a hatodik körtől kezdve egészen az utolsó előtti körig a másodikként rajtoló, vb címért küzdő Jack Brabham (Cooper Climax) vezette, ám a futam végére kocsijából kifogyott a benzin. A szerencsétlenül járt ausztrál végül saját maga tolta tovább autóját, és negyedikként ért célba. Legnagyobb riválisa, Tony Brooks (Ferrari) csak harmadik lett, ami nem volt elég ahhoz, hogy az összetettben megelőzze Brabhamet.

1960-ra, az Amerikai Nagydíj átköltözött a kaliforniai Riverside pályára, de a hosszú távú együttműködés itt is elmaradt. (A 80-as évekig a NASCAR és az IRL sorozatok még igénybe vették, de 1989-re végleg lebontották.) Ezt a nagydíjat fantasztikus versenyzéssel, egy privát Lotusban ülve, Stirling Moss nyerte, Innes Ireland (Lotus Climax) és Bruce McLaren (Cooper Climax) előtt.

Mivel az első két Amerikai Nagydíj pénzügyi csőddel zárult, ezért egy sokkal népszerűbb helyszín után kellett nézniük a szervezőknek. Így került képbe a New Yorkban fekvő szupergyors versenypálya, Watkins Glen, ami végül annyira beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hogy egészen 1980-ig egyszer sem hiányzott a versenynaptárból. Mind a pilóták, mind pedig a rajongók körében nagyon népszerű volt a helyszín, és mivel a szezon végén foglalt helyet, így gyakran döntött bajnoki címek sorsáról is. Itt lett világbajnok 1966-ban Jack Brabham, 1970-ben és 1973-ban a Lotus, vagy éppen Niki Lauda 1977-ben a Ferrarival. Sajnos a tragédiák sem kerülték el a népszerű aszfaltcsíkot. 1973-ban, az év utolsó edzésnapján a franciák nagy tehetsége, Francois Cevert (Tyrrell Ford Cosworth) életét vesztette. Az évadzáróra már világbajnokként érkező Jackie Stewart csapattársa, és jó barátja elvesztése miatt nem is állt rajthoz, így 99 futammal a háta mögött végleg szögre akasztotta bukósisakját. Watkins Glen összességében 15 USA Nagydíjnak és öt Kelet-Amerikai Nagydíjnak adott otthont.

1975-ben egy Long Beach-i üzletember (belvárosi utazási iroda tulajdonos), Chris Pook ötleteként megépült egy utcai versenypálya, majd egy Formula-5000 verseny meggyőzte a város és a királykategória vezetőit arról, hogy Watkins Glen mellett az Amerikai Nagydíjnak helye lehet, az akkor 3.25 kilométeres aszfaltcsíkon is. Így a következő évben már Nyugat-, illetve Kelet-Amerikai Nagydíjakon osztozott meg a két helyszín, egészen 1980-ig. Mivel a pálya nagyon nehéz, és érdekes vonalvezetésű volt, így nagy népszerűségnek örvendett. Az amerikai F1 rajongók számára Long Beach legfőképpen arról maradt emlékezetes, hogy hazai versenyzőjük, Mario Andretti (Lotus-Ford-Cosworth) 1977-ben itt futamgyőzelmet ünnepelhetett. Mai napig ő az egyetlen amerikai versenyző a Formula-1-ben, aki hazájában felállhatott a dobogó legfelső fokára. Long Beach 1983-ig szerepelt a versenynaptárban, de az emelkedő költségek miatt a szervezők végül lemondtak róla.

1981-re a Kelet-Amerikai Nagydíjat, és ezzel együtt Watkins Glent leváltotta a Közép-Amerikai Nagydíj, amely Las Vegasban, a Caesars Palace kaszinó parkolójában került megrendezésre. Az utcai pálya finoman szólva sem hagyott mély nyomokat a csapatokban és versenyzőikben. Jellegtelen és unalmas volt, végül csak egy évvel tudott többet hozzátenni a széria történetéhez, mint a tiszavirág életű Sebring és Riverside. A következő szezonban még visszatért ide a mezőny, ám ezután végleg búcsút intett ennek az utcai pályának is. 1981-ben Nelson Piquet itt nyerte meg első világbajnoki címét a Brabham Ford Cosworth-szal, egy ponttal megelőzve a williamses Carlos Reutemannt.

1982-ben Long Beach és Las Vegas mellé újra visszatért a Kelet-Amerikai Nagydíj, és vele együtt ismét egy új helyszín debütált, az Egyesült Államok iparvárosa, Detroit, ahol egy Formula-1-es futam megrendezésének ötlete, egyértelműen a város arculatának javítása érdekében született meg. A keskeny, lassú, és derékszögű kanyarjai miatt nem igazán kedvelt 2.5 kilométeres pálya 1982-1988-ig volt része a versenynaptárnak, először, mint Kelet-Amerikai Nagydíj, majd utolsó négy évében az USA Nagydíj keretein belül. Legemlékezetesebb verseny talán éppen az első volt (1982), amikor a 17. helyről rajtoló John Watson (McLaren Ford Cosworth) bravúros versenyzéssel elsőként szelte át a célvonalat.

1984-re a detroiti verseny mellé egy alkalomra csatlakozott Texas állam is, és ebben az idényben az USA GP-nek Dallas utcai pályája adott otthont. Ez volt az a máig is sokat emlegetett futam, amely nem csak az embertelen hőség, és a csapnivaló pályaviszonyok miatt maradt emlékezetes, hanem Nigel Mansell esete miatt is. A pole-ból induló brit Lotusa nem sokkal a cél előtt megállt, és a brit versenyző a 40 fokos hőségben próbálta meg betolni autóját, de néhány méter megtétele után, a kimerültségtől összeesett. A 67 körös versenyt - a féltávnál élre álló - Keke Rosberg nyerte a Williamsszel. Mansel végül az egy pontot érő hatodik helyezést szerezte meg. 

A következő évtől már nem kísérleteztek több helyszínnel egy szezonon belül, vagyis 1988-ig csak Detroit maradt meg az Egyesült Államok F1-es helyszíneiből.

1989-re Phoenix belvárosában alakítottak ki a Formula-1-es mezőny számára egy 3.72 kilométeres versenypályát, de az igen szerény érdeklődés miatt mindössze három Amerikai Nagydíjnak adott otthont az arizonai város. A legutolsó phoenixi verseny olyannyira érdektelenségbe fulladt, hogy állítólag még a helyi strucc fesztiválra is többen látogattak el, mint az F1-es futamra. A pálya mindhárom évét a McLaren uralta, egy alkalommal Alain Prost, kétszer pedig Ayrton Senna diadalmaskodott.

A következő évtizedre el is tűntek a száguldó cirkusz porondjáról az Amerikai Nagydíjak, majd 1998-ban a FOM vezér, Bernie Ecclestoen megállapodást kötött az Indianapolis Motor Speedway vezetőivel. Az átépített legendás ovál pályán két év múlva Indianapolis megrendezhette első Amerikai Nagydíját. Talán a hosszú szünetnek, és az első alkalomnak köszönhetően, 2000-ben óriási érdeklődés fogadta, becslések szerint 225.000 néző volt kíváncsi a versenyre, de következő években ez a szám jelentősen csökkent. A széria indianapolisi története sem volt hullámvölgyektől mentes, elég csak a 2002-es, vagy a 2005-ös szezonra visszaemlékezni. 2002-ben nagy perpatvart váltott ki az egész hétvégén domináló Michael Schumacher, aki a cél előtt bevárta csapattársát, Rubens Barrichellót, mert az volt a terv, hogy egyszerre (a legkisebb időkülönbséggel) haladjanak át a célvonalon. Schumi azonban kicsit elszámította magát, és a brazil szelte át elsőként a célvonalat, így természetesen a verseny eredményének befolyásolásával vádolták meg a Ferrarit.

A 2005-ös amerikai verseny még nagyobb botrányba fulladt, amikor a felvezető kör után a Michelin visszaléptette hét partnercsapatát, így 73 körön keresztül mindössze hat versenyautót (Ferrari, Jordan, Mindardi) láthatott a felháborodott közönség. A botrány ellenére még két évet húzott itt le a királykategória, majd amikor 2007-ben Bernie Ecclestone és a létesítmény igazgatója nem tudott megegyezni a jogdíj összegéről, a széria (a csapatok, és legfőképp a gyártók nagy bánatára) 2008-ra újra búcsút intett az USA-nak.

FormaNet, Varga Viktória