Az olasz pilóta 1950-től 1955-ig versenyzett az F1-ben, összesen 33 futamon állt rajthoz, 5 győzelmet, 5 pole pozíciót 20 dobogós helyezést és 1 világbajnoki címet szerzett. Legelső győzelmét éppen az évadnyitó futamon Silverstone-ban szerezte, a szezon végén, a szeptember 3-án rendezett Olasz Nagydíjon pedig ő ünnepelhette a Formula-1 első világbajnoki címét.

 

 

Autók iránti szeretetét nagybátyjától, Battista Farinától, a híres formatervezőtől örökölte. Tizenévesen már ott ült mellette a versenyautóban, majd 19 évesen mindezt már egyedül tette. Legelső futamán összetörte autóját, a kudarc azonban nem szegte kedvét, továbbra is kitartott versenyzői ambíciói mellett.

1932-ben saját Alfa Romeójának volánjánál kezdte meg igazi autóversenyzői pályafutását, amikor is rajthoz állt egy hegyiversenyen. Sok időt azonban nem töltött el ebben a kategóriában, mert nem volt sok sikerélménye, ráadásul volt egy csúnya balesete is, így inkább a pályaversenyzésre váltott. 

Itt már egy Maseratiban ülhetett sokkal több sikerrel. Ekkor hívta fel magára Enzo Ferrari figyelmét, aki 1936-ban szerződtette őt a Scuderia Ferrari Alfa Romeo csapathoz. 

Itt sajátította el igazán a versenyzés magasiskoláját másodpilótaként a legendás Tazio Nuvolari mellett. A pilóta ezt meg is hálálta 1937-39-ig mindhárom évben megkapta a legjobb olasz versenyző címet.

Legelső versenyét 1940-ben nyerte, a Libiában megrendezett Tripoli Nagydíjon. 

A második világháború félbeszakította sikereit, de 1946-ban már újra a Ferrarinál versenyzett, majd 1950-ben a Formula-1 indulásakor az Alfa Romeo gyári alakulatánál kapott versenyzői ülést.

 

Az első évben összesen hét nagydíj szerepelt a versenynaptárban, ebbe beletartozott az Indianapolisi 500 mérföldes futam is, bár a világbajnokság szempontjából lényegtelen volt, ugyanis az európai csapatok a szállítás nehézségei miatt nem utaztak Amerikába. (illetve az amerikaiak sem jöttek soha európai versenyre ezekben az időkben)

Így tulajdonképpen hat versenyről beszélünk:

1950. május 13. Brit Nagydíj

1950. május 21. Monacói Nagydíj

1950. június 4. Svájci Nagydíj

1950. június 18. Belga Nagydíj

1950. július 2. Francia Nagydíj

 

Az évad első futamán három gyári csapat képviseltette magát: az Alfa Romeo, a Maserati és a Talbot.

Összesen 21 pilóta indult el a Silverstone-i repülőtéren kialakított versenypályán. Az első négy rajtkockát négy Alfetta (így becézték az Alfa Romeo 158-ast) bérelte ki, Giuseppe Farina, Luigi Fagioli, Juan Manuel Fangio és Reg Parnell sorrendben.

A hetven körös versenyen nem volt kérdéses hogy kinek a nyakába kerül a babérkoszorú, a négy élmenő közül mindössze Fangio volt kénytelen feladni a futamot, az olajpumpa meghibásodása miatt.  A befutók sorrendje végül Farina, Fagioli és Parnel lett.

 

A következő nagydíjon Monacóban már a Ferrari is felsorakozott a rajtrácsra, de a szezon hátralévő részében az Alfa Romeók verhetetlennek bizonyultak.

Monacóban Fangio és Farina indult az élről, és bár az olasz kapta el jobban a rajtot, ám az alagút utáni szakaszon a kikötőből egy tengeri hullám elárasztotta a pályát, és több versenyző is összetörte autóját, köztük Farina is. A futamot az argentin csapattárs nyerte, úgy, hogy a mögötte célba érő Ferraris Alberto Ascari már egy körös hátrányban volt. 

 

A negyedik nagydíjat (Indianapolis után) Svájcban, a festői szépségű Bremgartenben rendezték, ahol az Alfetták tovább folytatták menetelésüket.

Három Alfa Romeó és két Ferrari indult az első öt rajthelyről, és a 42 körös futamból még a felét sem teljesítette a mezőny, amikor a Ferrarik már kiestek, így végeredményben szinte ellenfél nélkül maradtak Farináék, és csak azért nem az Alfák foglalták el teljes dobogót, mert az élen autózó Fangio autójában a motor felmondta a szolgálatot. 

A verseny ismét Farina nyerte.

 

A következő két versenyen Spában és Reimsben megint az argentin csapattársat intették le elsőként. Belgiumban Farina csak negyedik lett, Franciaországban pedig olyan óriási tempót diktált, hogy a motor nem bírta a megterhelést. Ennek ellenére Farina lett a verseny hőse, ugyanis nem kevesebb, mint hét percet töltött el a bokszban tankolás címén. Ez után őrült száguldásba kezdett, és már a harmadik helyen autózott, mikor kilenc körrel a leintés előtt a motor felmondta a szolgálatot.

 

Évad utolsó állomására, Olaszországba úgy érkezett a két csapattárs, hogy Fangio három, Farina két futamgyőzelmet tudhatott maga mögött. A világbajnoki csata tehát még teljesen nyitott volt, de a hazai pálya Farinának kedvezett, még úgyis, hogy Fangio és a Ferraris Ascari mögött végzett az időmérőn. A versenyen mindkét riválisának motorproblémája akadt, így végül Farina hódította el a világbajnoki címet.

 

 

 

 

 

szöveg: FormaNet, Varga Viktória